Tizenhatodik fejezet: A háború (1. rész)

Mikor megláttam az ágyban Alex-et, ellágyultan mosolyodtam el. Most egészen angyalinak tűnt, habár tudtam, hogy lehetetlen, hogy megváltozzon. Minden esetre nem ölte meg a vérfarkasokat, és ez számomra elég indok volt, hogy így nézzek rá.

Azért kicsit kizökkentem, hiszen láttam, hogy ébredezik, ezért most felültem, és készültem a reggeli zuhanyomra. Mikor azonban ki akartam kelni az ágyból, Alex ujjai visszafogtak ebben, ugyanis azok rákulcsolódtak a csuklómra.

- Hova mész?

- Megzuhanyozom, aztán Elle szobájába megyek. –válaszoltam felé fordulva. –Lena azt hiszem, be akar mutatni valakit.

- Értem. Rendben, menj csak. Végül is nem tilthatom meg, hogy Lena-val barátkozz.

Csak egy rosszalló pillantásra volt időm, hiszen siettem megzuhanyozni, majd mentem is Elle szobájába, ahol már Lena is ott volt, és még egy férfi is. A férfi úgy nézett ki, mint egy valóságos szekrény. Izmos testalkata volt, ez még a pólóján keresztül is kitűnt, de arca kisfiús volt a szőke tincsek miatt.

Arra mentem be, hogy mindannyian nevetnek valamin, és kicsit én is elmosolyodtam jókedvükön.

- Sziasztok. –köszöntem nekik, és leültem az ágy egy részére, ahol ők is ültek.

- Szia Natcy. –köszönt vissza Elle mosolyogva, és egyből utána Lena is megszólalt. Olyan izgatott volt, mintha kávét ivott volna, márpedig az nem lett volna jó ötlet.

- Végre itt vagy. –ütötte össze a tenyerét boldogan, majd Kellan-ra nézett, és rám. –Ő Kellan. Na? Hogy tetszik? –kérdezte azonnal, mire én elcsodálkozva vakargattam a fejem. Kicsit zavarba is estem ettől a lerohanástól, de valamit csak ki kellett nyögnöm, így össze is szedtem magam, és válaszoltam:

- Szia Kellan. –köszöntem neki, majd egy rosszalló pillantást vetettem Lena-ra. Még sosem néztem így rá, és látta Elle, hogy jobb lesz közbe avatkozni.

- Egyébként hogy vagy? Bánt az a vámpír? –kérdezte, mire megnyugodtam. Most már csak nem hozza fel Lena a Kellan-témát.

- Nem, sőt valahogy kezd olyan emberi lenni a szemembe.

- Na azért ne bízzuk el magunkat. Vámpírokban sosem bízhatunk. –válaszolta morgolódva Elle, és gyanús tekintettel méregetett. –Elkábított?

- Dehogy is. –vágtam rá, de eközben muszáj volt elmosolyodnom. Elle nem változott semmit, és ennek nagyon örültem. –Sylar tett ilyet? –kérdeztem piszkálódva, mire ő mérgelődve nézett rám.

- Nem értem azt a vámpírt. –vágta rá, és észre sem vette, hogy nem a kérdésre válaszolt. –Néha olyan gyengéd, és kedves… -mosolyodott el picit. –Néha viszont egy igazi barom. –tette hozzá ismét haragosan. Azt azonban észrevetten, hogy folyton csak elpirultan nézelődik.

- Itt szerelem van a levegőben. –szólalt meg hírtelen Kellan, és felvonta a szemöldökét. –Én sosem leszek szerelmes egy vámpírba sem. Ha belevésődök egybe, inkább kinyíratom magam.

- Ez nem vicces. –Lena olyan erővel csapott barátjára, hogy azt hittem, eltörik a karja, de Kellan-nak semmi baja nem volt, csak felnevetett.

- Nincs itt semmiféle szerelem. Utálom azt a mamlaszt. –tette karba a kezét Elle. –Hagyjuk is ezt a témát. –tette hozzá, és elhúzta a száját.

Még egy jó ideig beszélgettünk mindenféle dologról, ami eszünkbe jutott, amikor hírtelen hangos zajra lettünk figyelmesek. Zavartan néztünk össze, majd az ablakhoz mentem. A kapunál egy egész seregnyi vérfarkas vicsorgott. A vámpírok most egyszerre kapták a fejüket a kapu felé, és most engem i nyugtalanság fogott el. A szabadulásomra vártam, most mégis nyomasztónak éreztem, hogy el kellene menni innen a farkasokkal. Homlokomhoz kaptam a kezem, é azon gondolkodtam, vajon teljesen megőrültem e az évek óta tartó rabságban.

- Mi a fene? –motyogtam magam elé, majd Lena-ra és Kellan-ra kaptam a fejem. –Itt vannak a vérfarkasok.

Mikor ezeket a szavakat kimondtam, Kellan és Lena egyszerre pattantak fel, de csak a férfi ujjongott kitörő lelkesedéssel.

- A ruháim. –szólalt meg egyszer csak Lena. –Találkoznom kell Anton-nal, és el kell kérnem tőle a ruháimat.

Nem értettem, mi történt vele, de szemében gyülekezett egy épp lefolyni kézülő könnycsepp. Aztán hírtelen megfordult, és futni kezdett.

- Várj, Lena. –szóltam utána, de Lena nem fordult vissza. Ráadásul Kellan csak úgy szó nélkül lelépett. Percek teltek el, és mi nem tudtuk, hogy mi tévőek legyünk. Aztán egyszer csak meghallottam Lena hangját.

- Az ajtóhoz. –kiabálta, miközben felénk futott. Cipői kopogása hangosan visszhangzott a padló kövein.

- Mi? –szólalt meg Elle, és nézte, ahogy a lány kétségbeesve fut feléjük.

- Azonnal be kell csuknunk az ajtót. A vérfarkasok meg fognak titeket ölni.

Lena szavai olyan erővel hatolt az elmémbe, hogy egy kicsit leblokkoltam, de aztán muszáj volt összeszednem magam. Elle a szoba bejáratához ment, de amint odaért, még sietősebbre fogta. A hosszú folyosó végén egy vérszomjas farkas futott felénk.

- Gyorsan. –visított Lena kétségbeesetten, és Elle sietve becsukta az ajtót. Éppen, hogy be tudta csukni, a sötét szőrű szörnyeteg éppen azután vágódott neki az ajtónak.

- A vérfarkasok nem tudnak magukról, ha átváltoznak. –mondta Elle, miközben a fejéhez kapott.

- Ki kell jutnunk innen. –állapítottam meg összeszorított öklökkel, és az ajtóhoz léptem. Talán órák is eltelhettek, ameddig a vérfarkas az ajtó előtt dühöngött, de aztán hírtelen csend lett.

Rényire nyitottuk az ajtót, de nem láttunk senkit. Elle nagyot sóhajtott, és gondolataiba mélyedt. Azt gondoltam, hogy azon gondolkodik, hogyan juthatnánk ki innen, de amikor megszólalt, egyből tudtam, hogy nem ez a gond.

- Mi lehet most Sylar-rel? –kérdezte, miközben arcom nézte. –Azt hiszem, egy kicsit aggódom. –a felismeréstől elpirosodott az arca. Más esetben ez vicces lett volna, hiszen mindig csak szidta a férfit, most azonban ettől csak én is még szomorúbb lettem. Mit csinálhat most Alex?