Tizennegyedik fejezet: Egy barátság kezdete egy vérfarkassal

Amint kiment Alex a lány szobájából, azonnal Anton-ba botlott.

- Te hallgatóztál? –szólt gyűlölködve, és szemei haragtól izzottak.

- Ha tudni akarod, igen, de remélem, tudod, hogyha el akartam volna bújni, akkor el tudtam volna. –sétált lassan fel-alá Alex előtt. - Annyira lelassultál emiatt a nő miatt, hogy az már fáj. –fintorodott el Anton, majd elvigyorodott.

- Nem kértem, hogy mondj véleményt. –vett mély levegőt Alex, mintha erre szüksége lenne, de ezzel csak magának ártott, ugyanis megint orrába szökött Natalie csábító illata, mely úgy hatott rá, mint a drogosra a különböző szerek.

- Valóban nem. –vonta fel a szemöldökét Anton, de a sétálást nem hagyta abba. –Csak nehogy véletlenül úgy járj vele is, mint a királynővel. –most elkomorodott, de ugyan olyan tekintettel méregette Alex-et.

- Tudom, hogy örülnél neki, de ez többször nem fog megtörténni.

- Majd meglátjuk. –bólintott Anton. –De ha nem haragszol, most mennem kell a királyság ügyeit intézni.

Ezzel a mondattal hagyta faképnél a testvérét Anton. Valójában nem intézett semmiféle ügyet a királyság ügyében, csak élvezte azt, ami ezzel együtt járt: a gazdagságot, a nőket, és az élvezeteket. Alex azonban mérgének kitöltésére a vérfarkasokat használta, és így hónapok teltek el.

- Mi a neved? –kérdezte Alex agresszívan a legizmosabb vérfarkastól. A fiatal férfinek szőke rövid haja volt, és arca most kissé meggyötört volt, mégis gúnyosan vigyorgott a vámpírra.

- Hát nem Mihalkov, az biztos. –vonta fel szemöldökét, és unottan sóhajtott egyet. Kellan, a vérfarkasok szőke szívtiprója, nem is tudja magáról, hogy mennyire rabul ejti a nőket bátorságával és humorával. A mindig bajba keveredő fiú most maga elé köpött a földre, majd ellensége szemébe nézett.

- Nagyon vicces vagy, korcs. De az nevet, aki utoljára nevet. –mondta most nyugodtabb hangnemben, majd megszorította a farkas vállát, mire az felordított fájdalmában. –Szóval megkérdezem még egyszer, hogy hogy hívnak?

- Az nem számít, vérszopó. –mondta most lihegve fájdalmában. Az adrenalin egyre feljebb ment benne, és hirtelen kitört belőle a farkas. Vicsorogva ugrott Alex felé, de a láncok, melyek fogva tartották, nem hagyták. Alex beleütött a farkas oldalába, mire nagy nyekkenés hallatszott, és a földre rogyott a sérült.

- Lena-t vidd Natalie-hoz. –mondta az egyik őrnek Alex, majd elfordult től a farkas felé. –Ja, és legyen megfürdetve, és normális ruhába átöltöztetve. Viszont ne hagyjátok vele egyedül. Nem biztos, hogy kiismertem ezt a fruskát.–mondta, majd felemelte a farkast, és a cellába vitte a grabancánál fogva. Nem akarta bevallani, de megbánta, hogy a lánynak azt mondta, hogy meg fogja ölni, azonban úgy érezte, nem tud mit tenni agressziójával szemben, még ennyi idővel sem szabadulása után. De azt is tudta, hogy valamiért nem akarja, hogy a lány szörnyetegként tekintsen rá.

Natalie szemszöge:

- Mit akarsz itt, Alex? –néztem a szemeibe, mikor kopogás nélkül bejött a szobába.

- Gondoltam csinálhatnánk valami izgalmas dolgot mi ketten. –vigyorgott sunyin a férfi, miközben a szoba közepére sétált.

-Hetekkel ezelőtt azt mondtad, halott leszek, és azóta nem is jöttél ide. –mondtam felháborodva, és megbántottan. –Na, nem mintha hiányzott volna egy vámpír, főleg te nem. –tettem azért hozzá gyorsan.

-Attól még szexelhetek veled. –mondta gúnyosan, mire én még jobban felháborodtam. Nem is tudtam, hogy hogy képzeli ezt ez a vámpír.

-Tűnj a szobámból. –mondtam, mintha nem is fogságban lennék itt tartva, és a szoba ajtaja felé mutattam. Ekkor két vámpír őr bejött a szobába, akik egy alacsony termetű lányt hoztak a szobába fején egy zsákkal. Emlékszem rá. Ő volt az a lány, aki a leginkább visszabeszélt a vámpíroknak. Még csodálkoztam is, hogy ilyen bátor, kis termete ellenére.

-Anton király. –hajoltak meg előtte a szolgálók, mire én összeráncolt szemöldökkel, még dühösebben néztem rá.

-Már megint te? Te…. –kezdtem volna bele, de aztán elhallgattam, hiszen tudtam, ha itt most elkezdem, nem hagyom abba egyhamar. Egyébként pedig bármikor megölhetett volna, így nem tartottam jó ötletnek a véget nem érő ócsárolást, még ha igazam lenne sem.

Halk nevetése felidegesített, de visszafogtam magam, míg kiment a szobából, és rosszallóan csóválva fejem, néztem utána.

Miután Anton kiment a szobából, az őrök lehúzták a lány fejéről a zsákot, majd ki is mentek szó nélkül.

-Szia. –néztem rá bizonytalanul, mert egy kicsit féltem, hogy annak ellenére is bántani akar, hogy igyekeztem megvédeni a vérfarkasokat a halál elől, annak ellenére, hogy az én szavam itt semmit nem ér.

-Szia. Te vagy Natalie, igaz? –kérdezte a lány elvigyorodva. Csodálkoztam jókedve miatt, hiszen a vámpírok fogva tartják, és ki tudja, mi lesz ennek a vége, másrészről viszont kicsit megnyugtatott, hogy nem akar bántani, mert ha akarna, nem így viselkedne.

-Igen, én vagyok. De…honnan tudod a nevem? –kérdeztem összeráncolva homlokom.

-A világunkban mindenki rólad beszél. –mondta elgondolkodva, majd ismét elvigyorodott. Ezen az információn nagyon meglepődtem. mit beszélhetnek? És a legnagyobb kérdés, hogy miért?

-Áh, értem. –mondtam elgondolkodva, de aztán kizökkentett a gondolatomból.

-Egyébként Lena vagyok. –mondta, majd hirtelen felém nyújtotta a kezét, mire én kezet ráztam vele. –Kösz, hogy próbáltad meggyőzni a vérszívókat, hogy ne nyírjanak ki.

-Öhm…nincs mit…azt hiszem. –mondtam zavartan. –Egy kicsit féltem attól, hogy bántani akarsz, de azt hiszem, egy kicsit most megnyugtattál. –tettem hozzá, és elmosolyodtam.

-Én? Bántani? Áh, dehogy. Apám mindig azt mondja, hogy a légynek sem tudnék ártani DIREKT. –mondta, és az utolsó szót eléggé kihangsúlyozta. Gondolom arra gondolt, hogy majdnem megölt. –Tudod, apám a nagy Kevin el fog jönni értünk, és akkor majd kiszabadít mindenkit. Téged is, ha szépen nézek rá. –mosolygott, majd sóhajtott egy nagyot.

-Nem tudom, hogy jó ötlet e feldühíteni a vámpírokat azzal, hogy elszökünk. Mi lesz, ha utána bántanak minket?

-Hú, ha látnád apám, biztos nem ezt mondanád. –hirtelen olyan izgatott lett, hogy szinte beleremegett. –Egyébként ott mi van? –kérdezte hirtelen témát váltva, és az egyik szekrény felé bökött.

-Azok a ruhák, amiket itt kell hordanom. –válaszoltam, mire felpattant, és olyan hévvel nyitotta ki az ajtót, hogy az majdnem kiszakadt a helyéről.

-Azt a mindenit. Jól beléd lehet zúgva a vérszívó. –vett ki egy ruhát, és nézegette maga elé tartva.

-Mi? Hogy belém zúgva? –kérdeztem, de aztán elnevettem magam. –Nem, Alex biztosan nincs belém zúgva. Nekem elhiheted.

-Hát jó, akkor nincs. –motyogott, de a ruhák most jobban elvették a figyelmét. –Hűha, ez már volt rajtad? –kérdezte, mire elővett egy vérvörös csipkés fehérnemű szettet.

-Nem, és nem hinném, hogy fel fogom venni valaha. Kicsit kihívó. –mondtam elvörösödve, mire ő úgy nézett rám, mintha nem hinné el.

-Hmm, pedig ezzel levehetnéd a lábáról. –vonta fel szemöldökét. –Bár igazad van, a vérszívók undorítóak. Majd a vérfarkasoknál találunk neked párt. Már tudom is, hogy kit. –mondta széles mosollyal, majd várt kicsit, mintha dobpergést várna. –Kellan-t. –mondta kitörő örömmel. –Tudod ő is itt van, és biztos vagyok benne, hogy nagyon tetszeni fog.

A lány végig pörgött, és a nap végére egész sok mindent megtudtam róla, és az apukájáról. Például megtudtam, hogy az apja a vérfarkasok vezére, királya, és hogy a két faj, a vérfarkasok és a vámpírok már több ezer éve ellenségek, de azt ő sem tudta megmondani, hogy mi volt a kiváltó ok. Arra gondoltam, hogy valóban meg kéne szöknünk a vérfarkasokkal, és meséltem neki Elle-ről, aki szintén itt van, de Alex bizalmasa magának akarja, és ki tudja, mit csinál vele.

Amikor azonban az őrök jöttek elvinni Lena-t, kicsit megint elszomorodtam, hogy egyedül vagyok.

Tizenharmadik fejezet: A múlt árnyai

- Bántani akarja Elle-t? –kérdeztem Alex után menve a folyosón. Alex olyan sebességgel ment, hogy alig tudtam követni a magam tempójával. Alex berontott a szobába, én pedig utána mentem, és becsaptam az ajtót.

Mikor felém fordult, megtorpantam, és haragosan néztem tengerkék szemeibe.

- Nem tudom, mit akar Elle-lel, de hidd el, nem fogja megölni. –mondta Alex, majd kiment az erkélyre.

- Hogy mi? Ezt nem engedheted. –mentem utána kétségbeesetten, és a hajamba túrtam. –Még sosem találkoztam ilyen szívtelen, gonosz emberrel, mint amilyen te vagy, Alex. –magyaráztam idegesen, miközben kezemmel is kifejeztem nem tetszésem.

- Ezért is választottak meg a fajtársaim királyuknak. –nézett a szemembe keményen, majd tovább beszélt, de most a tájat fürkészte:

- Tudod, mit tettem, ami miatt Párizs alá zártak? –kérdezte keserű mosollyal az arcán. –Ezer évet töltöttem egy olyan helyet, amilyet te még csak a képzeleteidben sem láttál. Most ismét felém fordult, és egészen közel jött hozzám.

990. június 12.

Alex magabiztos léptekkel haladt végig a vár egyik hosszú folyosóján. A várban most mindenhol vámpírok voltak, hiszen mindenki ünnepelte a királynőt, aki estélyt tartott, amikor csak kedve tartotta. Ezután benyitott a kapun, mely a trónterembe vezetett, és a táncoló tömeg között átvágott a termen. A királynő arcán derűs mosoly jelent meg, amint meglátta Alex-et.

- Szép estét, Felség. –köszöntötte a királynőt, majd lehajtotta a fejét előtte.

- Alex. –köszönt vissza Elizabeth királynő. –Remélem ma is jól szórakozol.

- Így van, de még jobb lenne, ha Ön is csatlakozna. –Alex elmosolyodott. Minden nővel csak szórakozott, és habár a királynő nagyhatalmú volt, minden vámpír felett állt, Alex akkor is úgy gondolta, hogy ez jár neki. Elizabeth-nek halvány mosoly jelent meg az arcán, és felvont szemöldökkel nézte az előtte álló vámpír.

- Végül is ma még megtehetem, hogy szórakozzak egy kicsit. –mondta, majd felkelt a trónszékből, és lement a trón előtt levő lépcsőfokokon. Aztán Alex-be karolt, és így folytatták tovább útjukat a kert felé.

A királynő érezte, hogy nem szabadna ezt éreznie, de teljesen odáig volt, hogy Alex-szel lehet. Még magának sem merte bevallani, de a férfibe vésődött. Halálosan, és visszavonhatatlanul beleszeretett, habár tudta, hogy Alex nem így érez iránta.

- Mire gondol, Elizabeth? –ment közelebb Alex a királynőhöz a kertben levő egyik fa tövénél állva.

- Semmire, nem fontos. –mondta Elizabeth, pedig ha tudná a férfi, hogy ez a nő mennyire szereti és kívánja… De nem tudta, és ennek így kell maradnia.

Hiába is tudta az elméje, hogy ezt nem kéne tenni, mégis közelebb ment a férfihez, és megcsókolta, mire Alex a fának döntötte, és megsimította a nő kebleit...

A jelen

- És ez nem minden. Nem elég, hogy a királynő belém vésődött, amiből eleve nem sülhetett ki semmi jó, de ami még szörnyűbb, hogy egy idő után le sem lehetett vakarni. –grimasz jelent meg az arcán, amiről tudtam, hogy ez nem tetszett neki. De eddig is tudtam, hogy Alex nem szereti, ha irányítani próbálják. Ez már többször is kiderült számomra.

Kíváncsi lettem, hogy mi történhetett, bár sejtettem, hogy mi lesz a vége.

1224. július 30.

Aznap nagy szárazság volt. A vámpírok és vérfarkasok között ekkor is háború volt, és mivel érezték, hogy Elizabeth királynő hatalma megrendült, gyűlést tartottak, hogy megrendítsék a vámpír faj hatalmát.

Eközben a vámpírok királynője, Elizabeth szomorúan tekintgetett ki az ablakon. Nem csak a távolba meredt, Alex-et nézte. Nem tudta felfogni, hogy hogy lehetett ilyen bolond, hogy a vámpírok közül éppen Alex-be vésődik. Már nagyon régóta egy csepp vért sem ivott, de ez már számára semmit nem számított. Számára csak az volt a lényeg, hogy minél könnyebben meg tudjon halni, ha úgy adódik, és azt is tudta, hogy egy vámpír csak így tud meghalni, ha nem iszik vért.

Azon gondolkodott, hogy mit kellene tennie, hogy a férfi végre felfigyeljen rá, és az este folyamán, csak úgy megindult az éjszakába, abban bízva, hogy elkapja őt egy vérfarkas, és örökre véget vet a szenvedésének.

Azonban az erdőben a szárazság miatt tűz ütött ki, és a vámpírok mind a lakhelyükön, a vár falain belül maradtak, kivéve egyet, éppen azt, akit a vámpírok a leginkább védelmeztek: a királynőjüket.

Minden erdőlakó állat, és lény a tűz elől futott, de a királynő éppen afelé igyekezett.

- Alex, a királynő kiment az erdőbe. Láttam, utána kell mennünk. –mondta Anton, de Alex először bizalmatlanul nézett testvérére. Kapcsolatuk akkor romlott meg, amikor Alex a királynővel próbált kapcsolatot kialakítani. Ekkor Anton megirigyelte ikertestvére előrelépését, és örökre összeveszett vele.

Minden esetre Alex most mégis a testvére után futott, egészen az erdőig, ahol Elizabeth a hatalmas tűz előtt állt, és könnyes szemekkel hezitált a tüzet nézve.

- Királynőm, kérem, jöjjön el a tűztől. –kiabált Anton, és egy lépéssel közelebb ment Elizabeth-hez.

- Nem, már meguntam az életet. –mondta a királynő, miközben könnyek csordultak ki a szeméből. –Én belevésődtem valakibe, akibe nem kellett volna. Aki nem viszonozta, amit én éreztem a közelében.

A királynő hisztérikusan kiabált, és közben végig Alex szemébe nézett. Mindketten tudták jól, hogy ki az a férfi.

- Ettől függetlenül még lehet élete. Kérem, jöjjön közelebb. –válaszolt Anton, de a királynő nem fogadott szót.

- Ehhez semmi közöd, Anton. Mind a ketten menjetek el.

- De Elizabeth… -Alex megindult a királynő felé, de az nem engedte közelebb magához a férfit, hanem a tűzhöz ment egyre közelebb. –Királynő….

- Sajnálom. –mondta könnyes szemekkel, és nem várt tovább, hanem a tűzbe futott. Fájdalmas kiáltás hallatszott az egész térségben, míg a teste el nem porladt.

Jelen

Ahogy sejtettem, a királynő meghalt. Azért kissé elszomorított a tény, hogy ez történt a királynővel. Beleszeretett Alex-be, ami ugyan valami miatt nem tetszett, mégis igazán sajnáltam, ami történt vele emiatt.

- Most, hogy ezt megtudtad, ne várj tőlem semmit. Szörnyeteg vagyok, és az is maradok. Ez amolyan vámpírszokás. –mondta Alex.

- Tudod mit. Senki iránt nem éreztem ezt, de gyűlöllek. –néztem rá gyűlölködve, azonban mikor ezt kimondtam, azonnal meg is bántam, mégsem vontam vissza.

- Hát gyűlölj csak. Te amúgy sem fogsz sokáig élni. –nézett rám elhúzott szájjal, majd csak csendben nézett, és kiment a szobából.

Tizenkettedik fejezet: Vérfarkasok {2.}

- Most mit akarsz tenni? –motyogtam magam elé úgy, hogy rá sem néztem Alex-re.

- Megmutatom, hogy mit tettél. Ezek a vérfarkasok, akiket elfogtunk, eddig nagyon sokat ártottak a királyságunknak, és ő általuk visszatérhetek a trónra. Megölöm őket, és ismét én leszek a király. –mondta Alex, és mögém lépett.

A vár alatt olyan hely volt, amit rémálmomban sem gondoltam volna. A dohos, sötét alagsor folyosóján csak a fáklyák pislákoló fénye világított, és a két szélén sorban ajtók voltak. A folyosó végén pedig egy kisebb tér volt és a közepén volt egy kis asztal, két oldalán egy-egy székkel, melyeken emberek ültek, akiknek véres ruhái szakadtan lógtak rajtuk.

-A vámpírokkal nem érdemes packázni. –sétált lassan az emberekhez Alex. –Figyelmeztettelek titeket: ha egy korcs is átjön a területünkre, meghal. –mondta monológját lassan, és lassan sétálni kezdett előttük. –Persze nem muszáj meghalnotok. –Alex-nek egy sötét mosoly suhant át arcán, majd folytatta. –Ha szolgáltok minket, meghagyom az életeteket. –tette hozzá, majd elhallgatott és várt. A csendet egy női hang törte meg:

- Azt lesheted, hogy mi titeket szolgáljunk te hülye vérszívó.

A lány hangja, amilyen keményen hangzott, olyannyira meg is lepődtem, ugyanis kócos tincsei közül egy angyalian kedves arcú lányt pillantottam meg. Még így is, hogy ült, látszott, hogy kistermetű, mégis ő szólalt meg legelőször.

- Ha azt hiszed, hogy az apám nem jön el értünk, nagyon tévedsz. –sziszegte felvont szemöldökkel, mire Alex gúnyosan elnevette magát.

- Oh, szóval az apád. A nagy Kevin… -mondta még mindig jót mulatva a lányon, és megállt a lány előtt. –Kevin-t várni fogom. –tette hozzá karba font kézzel, fellengzősen.

- …Ő majd jól ellátja a bajod. –vágott a szavába a lány, és felhúzta az orrát, mintha fintorgott volna.

- Nagyon vicces vagy, kislány. –nevetett rajta Alex. –Mi a neved? –kérdezte Alex.

- Lena vagyok. –húzta ki magát a lány, és felvonta a szemöldökét, mintha büszke lenne magára.

- Nos Lena… Ha már ilyen nagy a szád, mielőtt megölünk, elfoglallak az egyik vámpírral. Jó szórakozás leszel neki. –vigyorgott Alex gúnyosan. Eddig csendben maradtam, de úgy gondoltam, kiállhatnék mellettük, hiába akartak megölni. Miattam ne haljon meg senki.

- Én ezt nem hagyom. –szólaltam meg meggondolatlanul, mire az eddig egymással foglalkozó tömeg mind felém fordult. Zavarba jöttem, és egy pillanatra meg sem tudtam szólalni, de aztán Alex-re néztem: - Miattam ne haljon meg senki, akár csak azért sem, hogy a vár felé futottam, és átléptek valami vonalat.

- Ez ellen nem tehetsz semmit, Angyalcica. –lépegetett felém Alex, majd megcsókolt.

- De igenis tehetek, és tenni is fogok. –szűrtem ki a fogaim között a szavakat, és könnyeimmel küzdve néztem Alex szemeibe. –Nem fognak meghalni miattam. Akkor inkább ölj meg engem. –szaladt ki a számon ez az igen merész mondat.

- Mint mondtam, nem fognak meghalni, ha szolgálnak minket. Mindenkinek a saját döntése, hogy meghal vagy szolgál. –nézett könnyes szemeimbe Alex, majd a farkasok felé nézett.

- Én nem fogok vérszívót szolgálni. –szinte köpte a szavakat az egyik vérfarkas, mire az egyik nő rászólt:

- David, kérlek. –a mellette álló lány külsejében egy belevaló lánynak tűnt, de amikor ez a férfi megszólalt, könnyekkel telt meg a szeme. –nem akarlak elveszíteni. –tette hozzá keserűen, mintha már előre tudta volna, hogy ez lesz.

A férfi félmeztelen felsőteste erőtől duzzadt. Ha ember lett volna, azt gondoltam volna, hogy szteroidokat szed.

- Estelle. Tudod, hogy te is ezt szereted bennem. Nem riadok vissza a haláltól, főleg, ha vérszívókról van szó. –mosolyodott el kissé keserűen, és a lány szemeibe nézett. Nekem is belesajdult a szívem abba a nézésbe, hiszen olyan volt, mintha elköszöntek volna egymástól.

- Nem fog itt meghalni senki. –állt fel a székről a Lena nevű lány, mire a mögötte álló vámpír visszaültette a székre, de ő csak mocorgott, és megharapta a vámpír kezét, mire az felordított fájdalmában.

- Ááá. –ordította a vámpír, és kezéből ömleni kezdett a vér. Döbbenten néztem végig a jelenetet, ahogy a talpraesett lány pattogva örül a sikerének, de nem sokáig tartott öröme, mert a körülötte álló vámpírok le is fogták.

- Ti idióták, egy ilyen kis fruskával sem bírtok el? –kiabált Alex magából kikelve. Amikor ismét minden vérfarkast visszaültettek a székre, Alex azonnal nyugodtabb lett, és most az eddig csendben álldogáló Sylar-hez fordult.

- Változott a terv. Nem fogjuk megölni őket… legalábbis nem ma. –mondta Alex, majd elgondolkodott. - Megvárjuk Kevin-t. Az lesz a legnagyobb siker, ha őt ölöm meg. Addig pedig válassz magadnak egy nőt. –tette hozzá Alex, majd a farkasok felé nézett. –Melyik kell? –kérdezte állát dörzsölgetve, mire Sylar azt felelte:

- Korcsok nem kellenek, de nekem már megvan a kiszemelt jelöltem, akit akarok. –utolsó szavát megnyomva adott nyomatékot szavainak, de aztán, mintha észrevette volna, hogy kivel beszél. –Persze, csak ha beleegyezel.

- És ki lenne a kiszemelted? –kérdezett rá Alex.

- Nos, királyom, a kiszemeltem az a lány, akit te hoztál ide…. –kezdett bele Sylar, mire meglepődtem. Ez most azt jelenti, hogy nem csak Elle-t és engem hoztak ebbe a természetfeletti lényekkel teli helyre, hanem több nőt is. Ebbe a gondolatba valamiért rossz volt belegondolni, de nem ezt a választ adta. A válaszától megfagyott bennem a vér, hiszen nagyon megijedtem: -Elle-t akarom magamnak. –mondta lassan kiejtve a szavakat.