Tizenhatodik fejezet: A háború (2. rész)

Elle az ablak előtt ülve várt. Pontosan nem is tudta, hogy mire, de a szoba sötétjéből az erdős tájat pásztázta, és meglepetten időzött el egy-egy ablaka kilátásába tévedt vad láttán.

- Szóval te vagy Elle. -szólalt meg egy mély, tekintélyt parancsoló hang a háta mögül, mire a nő teste ijedten összerezzent, és a hang irányába fordult.

- Megijesztettél.

A nő homloka ráncba szökött az ijedtség és a méreg hatására, majd felsóhajtott, hogy kicsit megnyugtassa magát.

- Miért hoztál ide?

Habár nagyon is félt, remélte, hogy ez hangjából nem érződik. A férfi mintha viccesnek találta volna, derűsen ment közelebb hozzá.

- Kedvem volt hozzá. -válaszolta mosolyogva, és egészen közel ment Elle-hez.

- Nem félek tőled. -nézett a szőke tincsekkel keretezett arc a férfi szemébe.

- Bátor és gyönyörű

Ez a két jelző kifejezte mindazt, ami miatt jelen pillanatban Sylar csodálatát élvezhette az apró termetű lány. Most csak a nő szeme és ajkai vonzották őt. Felváltva nézte hol dús pillákkal keretezett szemeit, melyekben egyszeriben képes volt elveszni, hol pedig duzzadt, csókolni való ajkait.

Az otromba vámpír nem is érzékelte, hogy mennyi idő telhetett el, de nem bírt magával. Nem volt képes azzal foglalkozni, hogy a milyenek a lány reakciói. Hajába túrva húzta közelebb magához a lányt, és olyan szenvedélyesen csókolta a lányt, ahogy még soha senkit. Nem értette, mi ez a hírtelen jött vonzalom a törékeny, óvni való lány iránt, mégis kénytelen volt szembenézni a ténnyel, hogy irtóra kívánja minden porcikáját. A nő szinte eltűnt karjai közt, és egy figyelmetlen pillanatban éles fájdalom hasadt az ágyékába, mire összegörnyedve engedte el Elle-t.

Amazonjának emléke hatására Sylar elvigyorodott, de aztán komor pillantást vetett egy éppen támadó vérfarkasra, akit könnyű szerrel gyilkolt meg. A farkas teste a halálakor visszaváltozott emberré, de ezzel nem sokat foglalkozott ugyanis több volt az élő, mint a halott ellenség.

- Hánynál tartasz? -kérdezte Alex borús, ijesztő vigyorral az arcán.

- Harmincnyolcnál... -félmosolyra húzódott a szája, és egy vicsorgó fekete farkas felé vette az irányt.

- Nekem te leszel a negyvenedik. -mondta Alex egy bézs szőrűnek, akinek a szíve pár pillanat múlva a vámpír kezében volt. - Most pedig meg kell keresnem Natalie-t.

- Én is megyek. Elle vele van.

Azzal vámpírsebességüket használva próbáltak áttörni a fogyni nem akaró ellenséges tömegen, és a velük harcoló vámpírokon.

Alex emlékezett.

- Hozzátok elém a lányt. -mondta dühösen. Antonnal való trónharca teljesen kifárasztotta. Nem hitte, hogy erre fog hazajönni. Testvére hazugságát minden vámpír elhitte Sylar kivételével.

- Máris Uram. -szólt megszeppenve egy szeplős, vörös hajú szolgáló, és már ott sem volt.

- Nem foglalkozol túl sokat azzal a halandóval? -szólalt meg csábos hangon Katherine, habár unottan nézegette tökéletesre manikűrözött körmeit. - Nézz magadra. -a nő cipőjének lassú kopogásából Alex tudta, hogy Katherine közeledik. - Neked nem egy ember való. Azok csak arra valók, hogy erős légy. -cirógatta végig a férfi karját a nő, majd a mellkasát karcolgatta körmeivel. Alex mély sóhajt hallatott, pedig nem is volt szüksége levegővételre.

- Gondolom, te máris tudod, hogy mi számomra a legjobb...

Ez a gúnyos hangnem nem tetszett a vörös rúzzsal, és erős sminkkel kikent arcú nőnek, ezt azonban mégis elrejtette, és úgy tett, mintha meg sem hallotta volna.

- Tudod, hogy igazam van. Számodra én vagyok a legjobb. -dorombolt tovább a férfi fülébe súgva.

Alex előrébb lépett pár lépést, és Katherine felé fordult.

- Egy király talán nem tudja eldönteni, hogy neki mi a legjobb? -kérdezte szoborszerű arccal, melyen semmiféle érzelem nem látszott, ám hangjából mégis érződött a harag. - Egy királyt azzal vádolni, hogy nem tud döntést hozni, elég nagy bátorságra vall.

Katherine megsemmisülten nézett maga elé.

- Elnézést Alex, de tudod, hogy én csak a legjobbat aka...

- Elég. -rivallt rá, mire a nő elhallgatott, és bosszúsan nézett Alex-re. - Jobb lesz, ha elmész, és egyedül megvárom Natalie-t. Vagy talán erre is lesz pár jó tanácsod? -gúnyolódott Alex, mire Katherine sietve, sértetten vágta ki a terem ajtaját. Az ajtóban éppen Natalie lépett be, és Katherine szinte fújtatva nézett a rózsaszín, nőies ruhába öltöztetett lányra. Ha gyilkolni lehetett volna tekintettel, akkor Natalie már az első találkozásnál meghalt volna, de most a lány értetlen tekintettel nézett Katherine ellenséges arcába.

Amikor kettesben maradtak, Alex úgy érezte, megváltozik a légkör is. Valahogy olyan érzelem kerítette hatalmába, amilyet még senki nem tudott kiváltani jeges szívéből, és amitől ő maga is megijedt, pedig ő semmitől sem fél.

- Miért hívattál? Talán megint bántani akarsz a szavaiddal?

A lány tekintetével ebben a pillanatban nehéz volt találkoznia. Látta benne az összes iránta érzett haragot, és rossz érzés fogta el, ha arra gondolt, hogy talán utálja.

- Nem. Nem foglak bántani.

Alex nem mutatott ki semmiféle megbánást vagy egyéb érzelmeket, pedig igenis érezte, hogy gombóc van a torkában, és szinte fojtogatja.

- Akkor? -kérdezte Natalie, miközben Alex vészesen közeledett felé. Éppen csak kiejtette az utolsó dühös hangvételű betűt is a torkán, a férfi ajka máris lecsapott az övére. Sok idő után végre ismét megcsókolhatta Alex a nőt, és Natalie-ból egyszeribe kifogytak a megvető szavak.

Natalie idegesen nézett körbe, mielőtt tovább haladt a hosszú, végtelennek tűnő folyosón. A rettegés úgy hatott rá, mintha ólomból lettek volna a lábai. Ugyan nem számított volna, ha meglátják a vérfarkasok, hiszen védekezni nem igazán tudtak volna, mégis látni akarta, hogy ki öli majd meg.

- Gyertek ide be gyorsan. -sürgette Elle-t és Natalie-t Lena, azzal bementek egy üres, elhagyatott szobába. Több ilyen kihasználatlan szoba is volt, és a három lány most örült ennek, hisz volt hova elbújni.

Miután Lena úgy hallotta, hogy biztonságban vannak, ismét a folyosóra mentek, és tovább haladtak a lépcsők felé.

Lena gondolatai azonban egész máshol jártak, miközben a végeláthatatlan lépcsőket taposták...

- Mégis mikor szándékozol elengedni? -kérdezte már sokadjára a lány, miközben karba tett kézzel, durcás tekintettel ült az ágyon. Törökülésben ült, amitől úgy nézett ki, mint egy varázsszőnyegen utazó egyiptomi.

- Elég. Ha nem hallgatsz el, Isten bizony, megemlegeted. -fenyegetőzött Anton, aki egyszer is soknak tartotta végighallgatni a vérfarkas kérdését, nemhogy tízszer.

- És mégis mit szándékozol tenni? Ennél is jobban bezársz? -beszélt vissza neki, mire Anton idegesen hajába túrt. Nem tudta eldönteni, hogy sírjon vagy nevessen a lány idegesítésén.

- Ha tovább folytatod, hamarosan megtudod. -nézett a lány szemeibe jeges tekintettel, de látszólag ez a lányt nem is érdekelte.

- Most aztán nagyon megijedtem. Kíváncsi lennék, hogy vajon akkor is így beszélnél velem, ha itt lenne az apám.

Anton gúnyos nevetésbe tört ki. Nem értette, hogy a lány miért gondolja, hogy bármi félni valója lehet az apjától. Aztán hírtelen közelebb ment hozzá, és elkomolyodva nézte a lány barna íriszét.

- Ha azt gondolod, hogy megijedek apádtól, hát nagyon tévedsz.

Miután ezeket a szavakat kimondta, azonnal megcsókolta Lena-t. Olyan heves volt, mintha attól félne, hogy a lány egyszer csak elillan, és soha többet nem érezheti azokat a finom ajkakat. Furcsa, megmagyarázhatatlan érzések kavarogtak benne, és már nem is érdekelte a bosszú, amit Alex számára tartogatott, nem érdekelte Natalie elcsábítása...

- Gyűlölöm ezeket a rohadt korcsokat. -szűrte ki fogai között Anton, miközben eltörte egy farkas torkát. Azért magába érezte, hogy amikor ezt kimondja, nem Lena-ra gondol, de most emiatt nem töltötte el kétségbe esés.

Az egyik lépcsőn felfelé menet döbbenten látta, hogy e két ember lány, Natalie és Elle jönnek vele szemben, élükön Lena-val.

Amikor összetalálkozott tekintetük, Lena odasietett hozzá.

- Te mégis mi a jó francot csinálsz itt?! -kiabált Anton Lena-ra, majd a másik két lányra nézett.

- És te...?

Lena azonnal végignézett a férfin sérüléseket keresve, de nem talált semmit.

- A vérfarkas harapás állítólag nagyon fáj. Ha megharap valaki, akkor nem tudom, hogy mit kell csinálni. -tette keresztbe a karját a lány. - Azonnal menj valami biztonságos helyre.

- Na persze. És ti? Ti is veszélyben vagytok itt. -vonta össze szemöldökét, és sietve bementek egy terembe mindannyian.

- Nem fogom kihagyni, hogy megöljek pár vérfarkast. -folytatta tovább Anton bele sem gondolva, hogy ez milyen rosszul esik Lena-nak.

- Azok ott a rokonaim és barátaim. -tőrt ki a lányból a sírás. Anton-t megrémítette, hogy a lány ilyen módon fejezi ki bánatát, és nem szól neki vissza. Egy kicsit meg is bánta, amit mondott, de erről inkább nem meg sem szólalt a továbbiakban.

- Itt kell, hogy maradjatok. Sajnálom, de most bezárlak benneteket.

Anton már épp készült a terembe zárni a három lányt, amikor Lena hírtelen átváltozott vérfarkassá. Talán most először volt tudatában annak, hogy mit tesz farkasként, aminek más körülmények között nagyon örült volna, most azonban egy kis boldogságot sem érzett.

Anton felé ment, és megakadályozta, hogy becsukódjon az ajtó. Anton-ra vicsorogva várta, hogy Natalie, és Elle kimenjenek a teremből. Anton kissé hátra tántorodott. Ha másról lett volna szó, a férfi gondolkodás nélkül megölte volna a vérfarkast, de Lena egészen más tészta volt. Hagyta, hogy elmenjen, bár nem szívesen engedte. Talán életében először félt. Félt, hogy elveszít valamit, amit nem akart, így most követte őket, habár abban nem volt egészen biztos, hogy Lena ugyan ezt érzi.

Natalie sietve ment Lena után, és Elle mellett, de megtorpant, mert az egyik folyosón meglátta Alex-et, és vele volt Sylar is. Féltést érzett, hiszen Alex és Sylar éppen egy vérfarkassal küzdött, de miután leküzdötték Alex Natalie-hoz, Sylar pedig Elle-hez sietett. Sylar szorosan magához ölelte Elle-t. Natalie is így tett Alex-szel, de aztán félre húzta a férfit.

- Be kell mennetek valamelyik szobába. Ezek a rohadékok képesek megölni titeket. -mondta Alex, nem is hagyva, hogy Natalie szóhoz jusson. - Ma este meg fog halni Kevin... -tette hozzá elsötétült tekintettel.

- Alex. Köss békét velük. Ez sokkal jobb lenne mindenkinek. Kérlek...

Alex percekig csak Natalie szemeibe mélyedt, majd fájdalmas csókot lehelt a lány szájára.

- Ez nem ilyen egyszerű.

- De az. Te teszed nehézzé. -szemei kissé könnybe lábadtak, de nem akart sírni. Egyszeribe ismét rászakadt annak a terhe, hogy Alex elhozta őt ide. Mindig is úgy érezte, hogy a vámpírok, és a vérfarkasok várnak tőle valamit, csak éppen azt nem tudta, hogy mit.

A vámpírok és vérfarkasok után véres csatamező maradt. A leghatalmasabb vérfarkas egy kisebb csapat farkassal tartott a vámpírok felé. Miután szétzilálta az útjába álló véres fejű vámpírokat, Alex, Anton, Sylar, és a lányok csapata felé vette az irányt.

Anton oda-vissza járkált, de szemét le sem vette a közeledő falkáról. Mikor már elég közel kerültek, a hatalmas, fekete szőrű farkas ember formájú kezdett lenni, és átváltozása után Kevin, a vérfarkasok királya állt előttük.

- Alex, Anton. –kimérten biccentett az ikrek felé, majd lányára, Lena-ra nézett.

- Kevin király személyesen. –gúnyolódott Alex, és megállt Natalie előtt. – Nem gondoltam, hogy a vérfarkasok ekkora pusztítást tudnak végezni. –szavaiban kisebb elismerést lehetett hallani, de továbbra sem lehetett leolvasni arcáról semmit. Olyan volt, mint egy tökéletes szobor.

- Igen, az én seregem. Nos, elég jól lettek kiképezve. –Kevin sunyi félmosollyal nézett ellenségére. – De ti akartatok háborút, most viseljétek a következményeit.

Egy ideig szünetet tartottak, majd Kevin ismét megszólalt.

- Most pedig, ha nem haragszotok, elvinném a lányokat magammal. A foglyokkal már nem kell vesződnötök, őket már kiszabadította a csapatom. –fellengzősen mondta a szavait a vámpíroknak, hiszen büszke volt a seregére.

- Ennyire ne légy biztos magadban, mert még a végén a legnagyobb veszteség ér. – Alex most Lena-ra nézett, aki összeráncolt szemöldökkel nézett vissza rá. Tudhatta volna, hogy bizony nem kedvelte meg annyira, hogy lemondjon az apjának esküdött bosszújáról, mégis bántotta, hogy most meg akarja öletni.

- A lányomat nem bánthatod. –Kevin szinte Alex szavaiba vágott, majd visszaváltozott vérfarkassá, és Alex-nek rontott. Natalie a szája elé kapta a kezét, és legördült egy könnycsepp az arcán. A vérfarkas és a vámpír szinte széttépték egymást. Natalie látta, hogy ez a harc addig tarthat, amíg a másik fél életben van, abba azonban bele sem akart gondolni, hogy elveszítheti Alex-et.

Nem is gondolkodott, hanem egyszer, amikor épp az egyik leterítette a másikat, kettejük közé futott, még mielőtt Elle utána kapott volna.

- Natalie, ne. –kiabált torkaszakadtából Elle, de karját nem tudta megfogni, és visszahúzni barátnőjét. Mikor utána ment volna, Sylar megfogta hátulról, és nem engedte, hogy tovább menjen. – Engedj el, Sylar. –ütötte meg mellkasát, de a vámpír nem engedett a szorításból. Natalie a két fél közé szaladt.

- Ne! –kiáltott fel, és már arra gondolt, hogy most fog meghalni, de talán egy olyan ügy érdekében, amiért érdemes. A vérfarkas ki akarta kerülni a lányt, hogy széttépje Alex-et, aki Natalie-t próbálta védeni, és átölelte karjaival, hogy nehogy összetiporja a nagy testű lény.

Lena-ból ekkor hírtelen előtört a farkas, és apja elé állt, aki most kissé hátra tántorodott. Nem folytathatták a háborút. Ezt Lena tudta jól, hiszen úgy Anton-nak is baja eshetett volna. Az elmúlt időben rádöbbent arra, hogy valahogyan kötődik az önző, beképzelt vámpírhoz, és belé vésődött. Miután elmondta ezt az apjának a gondolataiban, nem akarta elhinni. Vicsorogva nézett Anton felé, aki szintén úgy nézett vissza rá, mint aki meg tudná ölni.

Natalie döbbenten látta, hogy azért Kevin hátrébb lép, majd elrohan, és vele együtt az összes farkas is egy szót sem szólva…

Tizenhatodik fejezet: A háború (1. rész)

Mikor megláttam az ágyban Alex-et, ellágyultan mosolyodtam el. Most egészen angyalinak tűnt, habár tudtam, hogy lehetetlen, hogy megváltozzon. Minden esetre nem ölte meg a vérfarkasokat, és ez számomra elég indok volt, hogy így nézzek rá.

Azért kicsit kizökkentem, hiszen láttam, hogy ébredezik, ezért most felültem, és készültem a reggeli zuhanyomra. Mikor azonban ki akartam kelni az ágyból, Alex ujjai visszafogtak ebben, ugyanis azok rákulcsolódtak a csuklómra.

- Hova mész?

- Megzuhanyozom, aztán Elle szobájába megyek. –válaszoltam felé fordulva. –Lena azt hiszem, be akar mutatni valakit.

- Értem. Rendben, menj csak. Végül is nem tilthatom meg, hogy Lena-val barátkozz.

Csak egy rosszalló pillantásra volt időm, hiszen siettem megzuhanyozni, majd mentem is Elle szobájába, ahol már Lena is ott volt, és még egy férfi is. A férfi úgy nézett ki, mint egy valóságos szekrény. Izmos testalkata volt, ez még a pólóján keresztül is kitűnt, de arca kisfiús volt a szőke tincsek miatt.

Arra mentem be, hogy mindannyian nevetnek valamin, és kicsit én is elmosolyodtam jókedvükön.

- Sziasztok. –köszöntem nekik, és leültem az ágy egy részére, ahol ők is ültek.

- Szia Natcy. –köszönt vissza Elle mosolyogva, és egyből utána Lena is megszólalt. Olyan izgatott volt, mintha kávét ivott volna, márpedig az nem lett volna jó ötlet.

- Végre itt vagy. –ütötte össze a tenyerét boldogan, majd Kellan-ra nézett, és rám. –Ő Kellan. Na? Hogy tetszik? –kérdezte azonnal, mire én elcsodálkozva vakargattam a fejem. Kicsit zavarba is estem ettől a lerohanástól, de valamit csak ki kellett nyögnöm, így össze is szedtem magam, és válaszoltam:

- Szia Kellan. –köszöntem neki, majd egy rosszalló pillantást vetettem Lena-ra. Még sosem néztem így rá, és látta Elle, hogy jobb lesz közbe avatkozni.

- Egyébként hogy vagy? Bánt az a vámpír? –kérdezte, mire megnyugodtam. Most már csak nem hozza fel Lena a Kellan-témát.

- Nem, sőt valahogy kezd olyan emberi lenni a szemembe.

- Na azért ne bízzuk el magunkat. Vámpírokban sosem bízhatunk. –válaszolta morgolódva Elle, és gyanús tekintettel méregetett. –Elkábított?

- Dehogy is. –vágtam rá, de eközben muszáj volt elmosolyodnom. Elle nem változott semmit, és ennek nagyon örültem. –Sylar tett ilyet? –kérdeztem piszkálódva, mire ő mérgelődve nézett rám.

- Nem értem azt a vámpírt. –vágta rá, és észre sem vette, hogy nem a kérdésre válaszolt. –Néha olyan gyengéd, és kedves… -mosolyodott el picit. –Néha viszont egy igazi barom. –tette hozzá ismét haragosan. Azt azonban észrevetten, hogy folyton csak elpirultan nézelődik.

- Itt szerelem van a levegőben. –szólalt meg hírtelen Kellan, és felvonta a szemöldökét. –Én sosem leszek szerelmes egy vámpírba sem. Ha belevésődök egybe, inkább kinyíratom magam.

- Ez nem vicces. –Lena olyan erővel csapott barátjára, hogy azt hittem, eltörik a karja, de Kellan-nak semmi baja nem volt, csak felnevetett.

- Nincs itt semmiféle szerelem. Utálom azt a mamlaszt. –tette karba a kezét Elle. –Hagyjuk is ezt a témát. –tette hozzá, és elhúzta a száját.

Még egy jó ideig beszélgettünk mindenféle dologról, ami eszünkbe jutott, amikor hírtelen hangos zajra lettünk figyelmesek. Zavartan néztünk össze, majd az ablakhoz mentem. A kapunál egy egész seregnyi vérfarkas vicsorgott. A vámpírok most egyszerre kapták a fejüket a kapu felé, és most engem i nyugtalanság fogott el. A szabadulásomra vártam, most mégis nyomasztónak éreztem, hogy el kellene menni innen a farkasokkal. Homlokomhoz kaptam a kezem, é azon gondolkodtam, vajon teljesen megőrültem e az évek óta tartó rabságban.

- Mi a fene? –motyogtam magam elé, majd Lena-ra és Kellan-ra kaptam a fejem. –Itt vannak a vérfarkasok.

Mikor ezeket a szavakat kimondtam, Kellan és Lena egyszerre pattantak fel, de csak a férfi ujjongott kitörő lelkesedéssel.

- A ruháim. –szólalt meg egyszer csak Lena. –Találkoznom kell Anton-nal, és el kell kérnem tőle a ruháimat.

Nem értettem, mi történt vele, de szemében gyülekezett egy épp lefolyni kézülő könnycsepp. Aztán hírtelen megfordult, és futni kezdett.

- Várj, Lena. –szóltam utána, de Lena nem fordult vissza. Ráadásul Kellan csak úgy szó nélkül lelépett. Percek teltek el, és mi nem tudtuk, hogy mi tévőek legyünk. Aztán egyszer csak meghallottam Lena hangját.

- Az ajtóhoz. –kiabálta, miközben felénk futott. Cipői kopogása hangosan visszhangzott a padló kövein.

- Mi? –szólalt meg Elle, és nézte, ahogy a lány kétségbeesve fut feléjük.

- Azonnal be kell csuknunk az ajtót. A vérfarkasok meg fognak titeket ölni.

Lena szavai olyan erővel hatolt az elmémbe, hogy egy kicsit leblokkoltam, de aztán muszáj volt összeszednem magam. Elle a szoba bejáratához ment, de amint odaért, még sietősebbre fogta. A hosszú folyosó végén egy vérszomjas farkas futott felénk.

- Gyorsan. –visított Lena kétségbeesetten, és Elle sietve becsukta az ajtót. Éppen, hogy be tudta csukni, a sötét szőrű szörnyeteg éppen azután vágódott neki az ajtónak.

- A vérfarkasok nem tudnak magukról, ha átváltoznak. –mondta Elle, miközben a fejéhez kapott.

- Ki kell jutnunk innen. –állapítottam meg összeszorított öklökkel, és az ajtóhoz léptem. Talán órák is eltelhettek, ameddig a vérfarkas az ajtó előtt dühöngött, de aztán hírtelen csend lett.

Rényire nyitottuk az ajtót, de nem láttunk senkit. Elle nagyot sóhajtott, és gondolataiba mélyedt. Azt gondoltam, hogy azon gondolkodik, hogyan juthatnánk ki innen, de amikor megszólalt, egyből tudtam, hogy nem ez a gond.

- Mi lehet most Sylar-rel? –kérdezte, miközben arcom nézte. –Azt hiszem, egy kicsit aggódom. –a felismeréstől elpirosodott az arca. Más esetben ez vicces lett volna, hiszen mindig csak szidta a férfit, most azonban ettől csak én is még szomorúbb lettem. Mit csinálhat most Alex?

BUÉK :)

Tizenötödik fejezet: A kivégzés napja

Sylar elégedetten sétált a trónterembe. Tudta, hogy ott fogja találni Alex-et, akivel vámpírlétük kezdete óta jóban voltak, hiszen ugyan olyan nézeteket vallanak mindketten. Ugyanúgy látják a világot, és ellenségeik is ugyanazok.

Persze volt olyan, hogy a makacs Alex nem fogadta meg barátja, Alex tanácsait, pedig Sylar figyelmeztette őt, hogy testvére, Anton a trónra pályázik.

-Alex. –biccentett mosolyogva, és a férfi elé sétált.

-Sylar. Remélem elégedett vagy Elle-lel. –vigyorgott Alex, majd kezet fogtak. A férfi arckifejezése arról árulkodott, hogy nagyon is elégedett.

-Egy kicsit még vadóc a szőkeség, de hamar megpuhítom. –nevettek össze, és Alex megveregette barátja vállát. –És te meg az a nő? –kérdezett vissza most komolyabban. –Soha nem láttalak még ilyennek.

-Milyennek? –kérdezte nagyképűen Alex. –Ugyan. Csak azt akarom, hogy ne nyafogjon, ha meg akarom dugni. –most komoran nézett barátjára, és nem tudta, hova akar kilyukadni a férfi. –Egyébként is, már egy ideje nem is láttam. –mondta elgondolkodva. A napokban elzárta mindenfajta jóérzését mindenki felé. Várt a pillanatra, amikor a vérfarkasok királya, Kevin, szembeszáll vele, hogy visszakapja féltett lányát, és a többi vérfarkast is.

Kevin több alkalommal is küldött pár vérfarkast a vámpírok területére, de mind kudarcot vallott.

-Kevin-nek nem lesz vér a pucájában, hogy eljöjjön a kislányáért, és az enyém lesz a trón. –szólalt meg Alex. –Holnap megrendezzük a kivégzést. Megöljük a kutyákat. Az összeset. –szemeiben düh tükröződött, és a győzelem teljesen átvette az uralmat elméje felett.

-Natalie-nak el fogod mondani? Eléggé összebarátkoztak Lena-val az utóbbi időben. Elle-lel és Lena-val minden nap beszélnek. –Sylar elgondolkodva mondta ki a szavakat, és összekulcsolta a kezét a háta mögött.

-Nem. Nem gondolom, hogy tudnia kéne róla. Majd azt mondom neki, hogy elszöktek, és így megszűnik a barátságuk Lena-val. –válaszolta érdektelenül a férfi.

Másnap:

Idő közben Elle-lel és Lena-val is egyre többet találkozhattam. Úgy gondoltam, hogy talán Alex szíve egy kicsit meglágyult, de még mindig nem jött be a szobámba. A rabszolgája vagyok, ez az igazság, amit be kellett látnom.

Azonban itt jó dolgok is, ez pedig az volt, hogy megismerkedtem Lena-val. Ha nem kerültem volna történtek ide, sosem találkozunk, habár nem ilyen körülmények között képzeltem egy barátság kezdetét.

Amikor Elle-nek szóba hoztam Sylar-t, Alex bizalmasát, néha igazán mérges volt, mintha utálná, de néha úgy láttam, nem a méregtől pirul, hanem valami egészen más miatt vörösödött el a feje.

Azonban egy nap, amikor éppen nem volt Elle és Lena a szobámba, valami olyan szörnyű dolgot láttam a szobám ablakából, amire nem is gondoltam volna.

Elkeseredetten néztem, ahogy a vérfarkasokat kivezetik a várból, hogy minden vámpír lássa, ahogy kivégzik őket. Könnyek szöktek a szemembe, mert tudtam, kevés vagyok ahhoz, hogy megváltoztassam Alex-et.

Csalódottan néztem, ahogy feláll valami színpad-szerű emelvényre, és beszédet mond, hogy aztán a halálba küldje a vérfarkasokat, köztük Lena-t.

-Vámpírok! Fajtársaim! –szólította meg az egybegyűlt tömeget.

Tudom, már régen láttatok engem, és azt is tudom, hogy a testvérem, Anton átvágott titeket. Szebb jövővel kecsegtetett titeket, de nem teljesítette ígéretét. –miközben Alex beszélt, a vámpírok egyre csak gyűltek. Az egyik ablakon láttam, hogy Anton kinéz, és amint meglátta, hogy mi készül, lejön a térre.

-De nem kell tovább tűrnötök. A vámpíroktól ismét mindenki ugyanúgy rettegni fog, mint hajdanán. –vigyorodott el Alex, és az egybegyűlt tömeg éljenző tapsviharát élvezte.

-Ehhez azonban az kell, hogy most megválasszatok királyotoknak. –sétálgatott a színpadon, és a háta mögött álló, bekötött szemű vérfarkasokra nézett. –A vérfarkasok az óta tesznek kárt a birodalomban, amióta engem bezártatok a vámpírok börtönébe. Ezért arra gondoltam, hogy az ő haláluk megfelelő bizonyíték lesz számotokra a hűségemről, és az alázatomról. –mondta, mire a vámpírok, akik a farkasok mögött álltak, levették a szemükről a kendőt.

Ekkor érkezett meg Anton is, aki a vámpírtömeget nézte, és szitkozódva ment fel a színpadra testvére mellé, de a vérfarkasok ekkor már egyszerre kiáltották, hogy „Megválasztunk”.

-Nos, nem tudom, hogy mi a fene folyik itt, és nem tudom, hogy honnan szerezted ezeket a korcsokat… -mondta indulatosan, majd megfordult a farkasok felé. Valami miatt abba hagyta egy kis időre mondandóját, és Lena-t nézte. A lány kissé el is pirult, ahogy láttam, de aztán Anton ismét a tömegre nézett. -…de azonnal el kell engednünk őket. –láttam, hogy valami zavarba ejti, de hogy mi, azt nem tudtam. –Kevin király ide fog jönni a várba. Nem mintha félnék tőle, hiszen ő is csak egy kutya, de a birodalom érdekében, el kell engednünk őket… -mondta indulatosan, majd testvére felé ment.

-Hm, úgy látom, megérkezett a másik Mihalkov is. –mosolyodott el Alex.

-A trón azé, akit megválasztanak, tehát belátom, hogy most te győztél. –válaszolta kimérten Anton. –Ezt a kis barnát viszont elvinném, hogy engem szolgáljon. –vigyorodott el, majd Lena mellé sétált, és megsimogatta arcát, mire a lány elég mérgesen próbált kitérni a férfi keze elől.

-Az a lány a vérfarkasok királyának a lánya. –mondta hangosan, hogy mindenki hallja. –Most hogy így elgondolkodom, nem is tudom, hogy mi lenne jobb a királyságnak. Ha Kevin látja, hogy a lánya szenved, legyengülhet. Nem fog tudni koncentrálni, csak a lánya kimenekítésére. –gondolkodott el maga elé motyogva.

-Arra a döntésre jutottam, hogy a vérfarkasok életben maradnak, de csakis azért, hogy Kevin szenvedjen. –jelentette ki Alex, és Anton-ra szegezte a tekintetét. Úgy gondoltam, hogy nem csak ez állhat a háttérben, bár azt nem tudtam, hogy miért gondolom ezt.

Aznap este Alex a szobámba jött, mire én kérdőn ránéztem.

-Miben segíthetek? –kérdeztem összeráncolt homlokkal, miközben ő közeledett felém. –Tán csak nem belátod, hogy nagyot hibáztál?

-Azt nem, ugyanis nem érzem, hogy hibáztam volna. –válaszolta beképzelten, mire én megráztam a fejem, amolyan „sosem fogsz megváltozni”-szerűen, majd hátrébb léptem, de ő vámpír sebességgel elém állt, és hevesen megcsókolt.

Már többször is próbáltam, de értelmetlennek tűnt ellenállni neki, mert hiába is haragudtam rá, valami miatt mégis vonzódtam hozzá, és teljesen kikapcsolt az agyam, ha megcsókolt. Most is ez történt. Teljes kábulatban csókoltam vissza neki, miközben kezei kalandoztak a testemen, és bele is nyögtem a csókba. Egyre hátrált velem, bár én nem igazán tudtam, csak sejtettem, hogy az ágy felé veszi az irányt. Minden esetre most megbíztam benne, mint ahogy eddig még sosem. Ebben biztosan az is közre játszott, hogy nem ölte meg Elle-t, és a vérfarkasokat sem. Kissé ügyetlenül kigomboltam az ingjét, és segítettem kibújni belőle, de aztán hírtelen elszakadtam tőle.

-Várj. –mondtam, mert ekkor valami gondolat a fejembe szökött. –Mi volt a hotel neve, ahol megszálltunk az első éjszakán, amikor elraboltál minket? –kérdeztem bizalmatlanul, de a csóktól még mindig kótyagosan.

-Monroe 4 Stars Hotel. –válaszolta Alex, és ettől kicsit megnyugodtam. Ha ezt az információt tudja, akkor ő nem Anton. Ismét megcsókoltam őt, és levettem ruháimat.

Alex eközben hevesen csókolta nyakam, majd egyre lejjebb haladt, egészen melleimig. Felsóhajtottam, ahogy ajkai mellkasomon, majd mellbimbóimon haladtak, és nyelvével is izgatja őket. Aztán hírtelen tovább haladt, de semmit nem sietett el. Mire combom belső feléhez ért, éreztem, hogy nedvességem lefolyik combom között, de ekkor sem kímélt, csak apró csókokat adott belső combomra, majd a szeméremajkakra.

-Kérlek. –sóhajtottam fel, és felé nyomtam a csípőm. Teljesen kész voltam attól, amit művelt, és mikor forróságomhoz ért a nyelve, nyögnöm kellett.

Úgy tűnt, kötélből vannak az idegei. Soha el nem szakadó kötélből, mert olyan lassan körözött csiklómon, hogy az őrjítően hatott rám. S ehhez csatlakoztak ujjai, melyeket hüvelyembe helyezett, és lassan nyomkodta hasam felé érzékeny húsomat.

Egyre szaggatottabban vettem a levegőt, és éreztem, hogy hamarosan elhatalmasodik rajtam az élvezet. Remegő testtel, hosszan élveztem el, és most még az sem ejtett zavarba, hogy ő ezt végignézi.

Miután kicsit lenyugodott a testem, ismét felém kerekedett, és belém hatolt hatalmas férfiasságával, és gyors tempóban mozogni kezdett bennem. Állatias szexbe váltottunk, de nem bántam. Teljesen átadtam magam neki, és ezt most nem is bántam meg. A gyors tempónak az lett a vége, hogy ő is elélvezett, majd mellém feküdt, és én mellkasára hajtottam a fejem. Pár órával később kimentem az erkélyre egy kis friss levegőt szívni. Ebben a kis szobában nem volt más hely erre, mint az erkély. Egészen kihajoltam, hogy lássam a várost magam alatt, és ekkor megláttam egy férfit, aki sétálgatott az utcán. Arca rettentően sápadt volt, és úgy járkált, mint egy élő hulla. Nagyon sovány volt, és arca csontos volt. Szinte lógott róla a bőr.

- Mi történt vele? –kérdeztem Alex-től, aki utánam jött, mire ő is a férfire nézett.

- Ez egy elég szomorú történet. –mondta Alex, majd bement a szobába. Kíváncsi voltam, hogy mi lett vele, így én is követtem. –Ő ott Jack. –mondta el a nevét, majd folytatta.

- Jack belevésődött egy nőbe 1100 évvel ezelőtt. Tisztán emlékszem arra a napra. Azt mondta, hogy most igazán boldog, én pedig kinevettem, hiszen azelőtt nem láttam ilyennek. Vérszomjas és kegyetlen vámpír volt, mint mi. Élvezte az életet, amelyet vámpírként élhetett. De aztán már csak ez a nő, Rosa volt neki, akit mindenkinél jobban szeretett, bár nem volt nehéz, hiszen azelőtt senkit sem szeretett. Viszont az évek során a nő egyre öregebb lett, Jack viszont nem öregedett, amit Rosa nem tudott elviselni, akármennyire is szerette viszont Jack-et, ezért át akart változni, de Jack nem akarta, hogy vámpír legyen. Egy napon Jack úgy találta otthon őt, hogy az erei fel vannak vágva. Próbálta átváltoztatni őt, de ekkor már nem ment. Akármit is tett, a lány többé nem kelt fel. –mesélte el Alex.

-Azóta ilyen. Semmivel nem lehet jobb kedvre deríteni, és már többször próbálta magát megölni, de a vámpírok nehezen tudnak véget vetni az életüknek. –tette hozzá, majd elgondolkodva mögém lépett, és hátulról átölelve megcsókolta a nyakam.

Nagyon megsajnáltam azt a vámpírt, de nem tudtam, hogy hogyan tudnék neki segíteni. Valószínűleg sehogyan, hiszen ez a bevésődés dolog nem olyasmi, amin segíteni lehetne. Legalábbis azokból a dolgokból, amiket megtudtam, erre következtettem.

Rövid időn belül visszafeküdtem az ágyba, és elnyomott az álom. Úgy hittem, hogy Alex a saját szobájában fog aludni, így nem is számítottam arra, hogy reggel ott találom.

Tizennegyedik fejezet: Egy barátság kezdete egy vérfarkassal

Amint kiment Alex a lány szobájából, azonnal Anton-ba botlott.

- Te hallgatóztál? –szólt gyűlölködve, és szemei haragtól izzottak.

- Ha tudni akarod, igen, de remélem, tudod, hogyha el akartam volna bújni, akkor el tudtam volna. –sétált lassan fel-alá Alex előtt. - Annyira lelassultál emiatt a nő miatt, hogy az már fáj. –fintorodott el Anton, majd elvigyorodott.

- Nem kértem, hogy mondj véleményt. –vett mély levegőt Alex, mintha erre szüksége lenne, de ezzel csak magának ártott, ugyanis megint orrába szökött Natalie csábító illata, mely úgy hatott rá, mint a drogosra a különböző szerek.

- Valóban nem. –vonta fel a szemöldökét Anton, de a sétálást nem hagyta abba. –Csak nehogy véletlenül úgy járj vele is, mint a királynővel. –most elkomorodott, de ugyan olyan tekintettel méregette Alex-et.

- Tudom, hogy örülnél neki, de ez többször nem fog megtörténni.

- Majd meglátjuk. –bólintott Anton. –De ha nem haragszol, most mennem kell a királyság ügyeit intézni.

Ezzel a mondattal hagyta faképnél a testvérét Anton. Valójában nem intézett semmiféle ügyet a királyság ügyében, csak élvezte azt, ami ezzel együtt járt: a gazdagságot, a nőket, és az élvezeteket. Alex azonban mérgének kitöltésére a vérfarkasokat használta, és így hónapok teltek el.

- Mi a neved? –kérdezte Alex agresszívan a legizmosabb vérfarkastól. A fiatal férfinek szőke rövid haja volt, és arca most kissé meggyötört volt, mégis gúnyosan vigyorgott a vámpírra.

- Hát nem Mihalkov, az biztos. –vonta fel szemöldökét, és unottan sóhajtott egyet. Kellan, a vérfarkasok szőke szívtiprója, nem is tudja magáról, hogy mennyire rabul ejti a nőket bátorságával és humorával. A mindig bajba keveredő fiú most maga elé köpött a földre, majd ellensége szemébe nézett.

- Nagyon vicces vagy, korcs. De az nevet, aki utoljára nevet. –mondta most nyugodtabb hangnemben, majd megszorította a farkas vállát, mire az felordított fájdalmában. –Szóval megkérdezem még egyszer, hogy hogy hívnak?

- Az nem számít, vérszopó. –mondta most lihegve fájdalmában. Az adrenalin egyre feljebb ment benne, és hirtelen kitört belőle a farkas. Vicsorogva ugrott Alex felé, de a láncok, melyek fogva tartották, nem hagyták. Alex beleütött a farkas oldalába, mire nagy nyekkenés hallatszott, és a földre rogyott a sérült.

- Lena-t vidd Natalie-hoz. –mondta az egyik őrnek Alex, majd elfordult től a farkas felé. –Ja, és legyen megfürdetve, és normális ruhába átöltöztetve. Viszont ne hagyjátok vele egyedül. Nem biztos, hogy kiismertem ezt a fruskát.–mondta, majd felemelte a farkast, és a cellába vitte a grabancánál fogva. Nem akarta bevallani, de megbánta, hogy a lánynak azt mondta, hogy meg fogja ölni, azonban úgy érezte, nem tud mit tenni agressziójával szemben, még ennyi idővel sem szabadulása után. De azt is tudta, hogy valamiért nem akarja, hogy a lány szörnyetegként tekintsen rá.

Natalie szemszöge:

- Mit akarsz itt, Alex? –néztem a szemeibe, mikor kopogás nélkül bejött a szobába.

- Gondoltam csinálhatnánk valami izgalmas dolgot mi ketten. –vigyorgott sunyin a férfi, miközben a szoba közepére sétált.

-Hetekkel ezelőtt azt mondtad, halott leszek, és azóta nem is jöttél ide. –mondtam felháborodva, és megbántottan. –Na, nem mintha hiányzott volna egy vámpír, főleg te nem. –tettem azért hozzá gyorsan.

-Attól még szexelhetek veled. –mondta gúnyosan, mire én még jobban felháborodtam. Nem is tudtam, hogy hogy képzeli ezt ez a vámpír.

-Tűnj a szobámból. –mondtam, mintha nem is fogságban lennék itt tartva, és a szoba ajtaja felé mutattam. Ekkor két vámpír őr bejött a szobába, akik egy alacsony termetű lányt hoztak a szobába fején egy zsákkal. Emlékszem rá. Ő volt az a lány, aki a leginkább visszabeszélt a vámpíroknak. Még csodálkoztam is, hogy ilyen bátor, kis termete ellenére.

-Anton király. –hajoltak meg előtte a szolgálók, mire én összeráncolt szemöldökkel, még dühösebben néztem rá.

-Már megint te? Te…. –kezdtem volna bele, de aztán elhallgattam, hiszen tudtam, ha itt most elkezdem, nem hagyom abba egyhamar. Egyébként pedig bármikor megölhetett volna, így nem tartottam jó ötletnek a véget nem érő ócsárolást, még ha igazam lenne sem.

Halk nevetése felidegesített, de visszafogtam magam, míg kiment a szobából, és rosszallóan csóválva fejem, néztem utána.

Miután Anton kiment a szobából, az őrök lehúzták a lány fejéről a zsákot, majd ki is mentek szó nélkül.

-Szia. –néztem rá bizonytalanul, mert egy kicsit féltem, hogy annak ellenére is bántani akar, hogy igyekeztem megvédeni a vérfarkasokat a halál elől, annak ellenére, hogy az én szavam itt semmit nem ér.

-Szia. Te vagy Natalie, igaz? –kérdezte a lány elvigyorodva. Csodálkoztam jókedve miatt, hiszen a vámpírok fogva tartják, és ki tudja, mi lesz ennek a vége, másrészről viszont kicsit megnyugtatott, hogy nem akar bántani, mert ha akarna, nem így viselkedne.

-Igen, én vagyok. De…honnan tudod a nevem? –kérdeztem összeráncolva homlokom.

-A világunkban mindenki rólad beszél. –mondta elgondolkodva, majd ismét elvigyorodott. Ezen az információn nagyon meglepődtem. mit beszélhetnek? És a legnagyobb kérdés, hogy miért?

-Áh, értem. –mondtam elgondolkodva, de aztán kizökkentett a gondolatomból.

-Egyébként Lena vagyok. –mondta, majd hirtelen felém nyújtotta a kezét, mire én kezet ráztam vele. –Kösz, hogy próbáltad meggyőzni a vérszívókat, hogy ne nyírjanak ki.

-Öhm…nincs mit…azt hiszem. –mondtam zavartan. –Egy kicsit féltem attól, hogy bántani akarsz, de azt hiszem, egy kicsit most megnyugtattál. –tettem hozzá, és elmosolyodtam.

-Én? Bántani? Áh, dehogy. Apám mindig azt mondja, hogy a légynek sem tudnék ártani DIREKT. –mondta, és az utolsó szót eléggé kihangsúlyozta. Gondolom arra gondolt, hogy majdnem megölt. –Tudod, apám a nagy Kevin el fog jönni értünk, és akkor majd kiszabadít mindenkit. Téged is, ha szépen nézek rá. –mosolygott, majd sóhajtott egy nagyot.

-Nem tudom, hogy jó ötlet e feldühíteni a vámpírokat azzal, hogy elszökünk. Mi lesz, ha utána bántanak minket?

-Hú, ha látnád apám, biztos nem ezt mondanád. –hirtelen olyan izgatott lett, hogy szinte beleremegett. –Egyébként ott mi van? –kérdezte hirtelen témát váltva, és az egyik szekrény felé bökött.

-Azok a ruhák, amiket itt kell hordanom. –válaszoltam, mire felpattant, és olyan hévvel nyitotta ki az ajtót, hogy az majdnem kiszakadt a helyéről.

-Azt a mindenit. Jól beléd lehet zúgva a vérszívó. –vett ki egy ruhát, és nézegette maga elé tartva.

-Mi? Hogy belém zúgva? –kérdeztem, de aztán elnevettem magam. –Nem, Alex biztosan nincs belém zúgva. Nekem elhiheted.

-Hát jó, akkor nincs. –motyogott, de a ruhák most jobban elvették a figyelmét. –Hűha, ez már volt rajtad? –kérdezte, mire elővett egy vérvörös csipkés fehérnemű szettet.

-Nem, és nem hinném, hogy fel fogom venni valaha. Kicsit kihívó. –mondtam elvörösödve, mire ő úgy nézett rám, mintha nem hinné el.

-Hmm, pedig ezzel levehetnéd a lábáról. –vonta fel szemöldökét. –Bár igazad van, a vérszívók undorítóak. Majd a vérfarkasoknál találunk neked párt. Már tudom is, hogy kit. –mondta széles mosollyal, majd várt kicsit, mintha dobpergést várna. –Kellan-t. –mondta kitörő örömmel. –Tudod ő is itt van, és biztos vagyok benne, hogy nagyon tetszeni fog.

A lány végig pörgött, és a nap végére egész sok mindent megtudtam róla, és az apukájáról. Például megtudtam, hogy az apja a vérfarkasok vezére, királya, és hogy a két faj, a vérfarkasok és a vámpírok már több ezer éve ellenségek, de azt ő sem tudta megmondani, hogy mi volt a kiváltó ok. Arra gondoltam, hogy valóban meg kéne szöknünk a vérfarkasokkal, és meséltem neki Elle-ről, aki szintén itt van, de Alex bizalmasa magának akarja, és ki tudja, mit csinál vele.

Amikor azonban az őrök jöttek elvinni Lena-t, kicsit megint elszomorodtam, hogy egyedül vagyok.

Tizenharmadik fejezet: A múlt árnyai

- Bántani akarja Elle-t? –kérdeztem Alex után menve a folyosón. Alex olyan sebességgel ment, hogy alig tudtam követni a magam tempójával. Alex berontott a szobába, én pedig utána mentem, és becsaptam az ajtót.

Mikor felém fordult, megtorpantam, és haragosan néztem tengerkék szemeibe.

- Nem tudom, mit akar Elle-lel, de hidd el, nem fogja megölni. –mondta Alex, majd kiment az erkélyre.

- Hogy mi? Ezt nem engedheted. –mentem utána kétségbeesetten, és a hajamba túrtam. –Még sosem találkoztam ilyen szívtelen, gonosz emberrel, mint amilyen te vagy, Alex. –magyaráztam idegesen, miközben kezemmel is kifejeztem nem tetszésem.

- Ezért is választottak meg a fajtársaim királyuknak. –nézett a szemembe keményen, majd tovább beszélt, de most a tájat fürkészte:

- Tudod, mit tettem, ami miatt Párizs alá zártak? –kérdezte keserű mosollyal az arcán. –Ezer évet töltöttem egy olyan helyet, amilyet te még csak a képzeleteidben sem láttál. Most ismét felém fordult, és egészen közel jött hozzám.

990. június 12.

Alex magabiztos léptekkel haladt végig a vár egyik hosszú folyosóján. A várban most mindenhol vámpírok voltak, hiszen mindenki ünnepelte a királynőt, aki estélyt tartott, amikor csak kedve tartotta. Ezután benyitott a kapun, mely a trónterembe vezetett, és a táncoló tömeg között átvágott a termen. A királynő arcán derűs mosoly jelent meg, amint meglátta Alex-et.

- Szép estét, Felség. –köszöntötte a királynőt, majd lehajtotta a fejét előtte.

- Alex. –köszönt vissza Elizabeth királynő. –Remélem ma is jól szórakozol.

- Így van, de még jobb lenne, ha Ön is csatlakozna. –Alex elmosolyodott. Minden nővel csak szórakozott, és habár a királynő nagyhatalmú volt, minden vámpír felett állt, Alex akkor is úgy gondolta, hogy ez jár neki. Elizabeth-nek halvány mosoly jelent meg az arcán, és felvont szemöldökkel nézte az előtte álló vámpír.

- Végül is ma még megtehetem, hogy szórakozzak egy kicsit. –mondta, majd felkelt a trónszékből, és lement a trón előtt levő lépcsőfokokon. Aztán Alex-be karolt, és így folytatták tovább útjukat a kert felé.

A királynő érezte, hogy nem szabadna ezt éreznie, de teljesen odáig volt, hogy Alex-szel lehet. Még magának sem merte bevallani, de a férfibe vésődött. Halálosan, és visszavonhatatlanul beleszeretett, habár tudta, hogy Alex nem így érez iránta.

- Mire gondol, Elizabeth? –ment közelebb Alex a királynőhöz a kertben levő egyik fa tövénél állva.

- Semmire, nem fontos. –mondta Elizabeth, pedig ha tudná a férfi, hogy ez a nő mennyire szereti és kívánja… De nem tudta, és ennek így kell maradnia.

Hiába is tudta az elméje, hogy ezt nem kéne tenni, mégis közelebb ment a férfihez, és megcsókolta, mire Alex a fának döntötte, és megsimította a nő kebleit...

A jelen

- És ez nem minden. Nem elég, hogy a királynő belém vésődött, amiből eleve nem sülhetett ki semmi jó, de ami még szörnyűbb, hogy egy idő után le sem lehetett vakarni. –grimasz jelent meg az arcán, amiről tudtam, hogy ez nem tetszett neki. De eddig is tudtam, hogy Alex nem szereti, ha irányítani próbálják. Ez már többször is kiderült számomra.

Kíváncsi lettem, hogy mi történhetett, bár sejtettem, hogy mi lesz a vége.

1224. július 30.

Aznap nagy szárazság volt. A vámpírok és vérfarkasok között ekkor is háború volt, és mivel érezték, hogy Elizabeth királynő hatalma megrendült, gyűlést tartottak, hogy megrendítsék a vámpír faj hatalmát.

Eközben a vámpírok királynője, Elizabeth szomorúan tekintgetett ki az ablakon. Nem csak a távolba meredt, Alex-et nézte. Nem tudta felfogni, hogy hogy lehetett ilyen bolond, hogy a vámpírok közül éppen Alex-be vésődik. Már nagyon régóta egy csepp vért sem ivott, de ez már számára semmit nem számított. Számára csak az volt a lényeg, hogy minél könnyebben meg tudjon halni, ha úgy adódik, és azt is tudta, hogy egy vámpír csak így tud meghalni, ha nem iszik vért.

Azon gondolkodott, hogy mit kellene tennie, hogy a férfi végre felfigyeljen rá, és az este folyamán, csak úgy megindult az éjszakába, abban bízva, hogy elkapja őt egy vérfarkas, és örökre véget vet a szenvedésének.

Azonban az erdőben a szárazság miatt tűz ütött ki, és a vámpírok mind a lakhelyükön, a vár falain belül maradtak, kivéve egyet, éppen azt, akit a vámpírok a leginkább védelmeztek: a királynőjüket.

Minden erdőlakó állat, és lény a tűz elől futott, de a királynő éppen afelé igyekezett.

- Alex, a királynő kiment az erdőbe. Láttam, utána kell mennünk. –mondta Anton, de Alex először bizalmatlanul nézett testvérére. Kapcsolatuk akkor romlott meg, amikor Alex a királynővel próbált kapcsolatot kialakítani. Ekkor Anton megirigyelte ikertestvére előrelépését, és örökre összeveszett vele.

Minden esetre Alex most mégis a testvére után futott, egészen az erdőig, ahol Elizabeth a hatalmas tűz előtt állt, és könnyes szemekkel hezitált a tüzet nézve.

- Királynőm, kérem, jöjjön el a tűztől. –kiabált Anton, és egy lépéssel közelebb ment Elizabeth-hez.

- Nem, már meguntam az életet. –mondta a királynő, miközben könnyek csordultak ki a szeméből. –Én belevésődtem valakibe, akibe nem kellett volna. Aki nem viszonozta, amit én éreztem a közelében.

A királynő hisztérikusan kiabált, és közben végig Alex szemébe nézett. Mindketten tudták jól, hogy ki az a férfi.

- Ettől függetlenül még lehet élete. Kérem, jöjjön közelebb. –válaszolt Anton, de a királynő nem fogadott szót.

- Ehhez semmi közöd, Anton. Mind a ketten menjetek el.

- De Elizabeth… -Alex megindult a királynő felé, de az nem engedte közelebb magához a férfit, hanem a tűzhöz ment egyre közelebb. –Királynő….

- Sajnálom. –mondta könnyes szemekkel, és nem várt tovább, hanem a tűzbe futott. Fájdalmas kiáltás hallatszott az egész térségben, míg a teste el nem porladt.

Jelen

Ahogy sejtettem, a királynő meghalt. Azért kissé elszomorított a tény, hogy ez történt a királynővel. Beleszeretett Alex-be, ami ugyan valami miatt nem tetszett, mégis igazán sajnáltam, ami történt vele emiatt.

- Most, hogy ezt megtudtad, ne várj tőlem semmit. Szörnyeteg vagyok, és az is maradok. Ez amolyan vámpírszokás. –mondta Alex.

- Tudod mit. Senki iránt nem éreztem ezt, de gyűlöllek. –néztem rá gyűlölködve, azonban mikor ezt kimondtam, azonnal meg is bántam, mégsem vontam vissza.

- Hát gyűlölj csak. Te amúgy sem fogsz sokáig élni. –nézett rám elhúzott szájjal, majd csak csendben nézett, és kiment a szobából.