Ötödik fejezet: A trónterem

Alex vámpírsebességét használva rohant ki Natalie szobájából. Nem úgy, mint valami űzött vad, hanem inkább, mint egy vadász. Az előbbi kérdés annyira felzaklatta, hogy csak ekképp tudott enyhíteni fájdalmán, mint szinte minden este, amióta kiszabadult a lángoló pokolból. Miután a Natalie-nak adott szobát szinte teljesen szétszedte, arra gondolt, hogy egy másik szobába fogja elszállásolni, de most egy sokkal közelebbibe, mint amiben eddig volt. Nem sejtette, hogy miért akarja ezt, csak azt tudta, hogy minél közelebb van hozzá a lány, az annál jobb neki is. Ezt annak tudta be, hogy a lány gyönyörű, és minél előbb szexelni akar vele, és persze inni a számára igen kívánatos véréből.<br/>

Az alagsor sötét volt, és penész szagú. Abszolút nem embernek való hely, de mégis emberi vér szaga terjengett a levegőben. Minden tömör fából készült ajtó mögött egy-egy ember volt. Ez már akkor is így volt, mielőtt Alex a vámpírok börtönébe került, és eltöltött ott több mint ezer évet.<br/>

- Őt akarom. –intett az egyik rab felé, mire az őr bent az ajtón, és a karjánál fogva kihúzta a bent levő embert. Egy nő volt az. Barna haja kócosan, rendezetlenül lógott a válláig. Mielőtt ide hozták volna sem volt jobb az élete, ugyanis egy lepukkant bárban felszolgáló volt. Nem tűnt fel senkinek, hogy eltűnt a föld színéről, és most egy vámpírokkal teli helyen várja a halálát. De végre itt van. Már csak azt szerette volna, hogyha gyors lenne, aminek be kell következnie.<br/>

A háttérben komolyzene hangja csapta meg a füleket. A jóképű férfi keményen rászólt az őrre, hogy menjen ki. Szinte ismét látta, ahogy a vámpírok röhögcsélve nézik, ahogy a berángatott ebédjét szívja ki a nőkből.<br/>

Nem sok ideig tartott ki, hiszen el volt gyengülve. Éppen csak annyi élelmet kapott, hogy ne haljon meg, mielőtt az egyik vámpír őt akarja megcsapolni.<br/>

Azért arra elég volt, hogy Alex jóllakjon vele, így a hullát ott hagyta, és mély levegőt véve, nyitott ajkakkal hagyta, hogy a vér átjárja a testét.<br/>

- Vigyék el a hulláját. –kiabálta, majd felállt a székről, és megtörölte a száját egy fehér kendőbe.<br/>

- Igen, Uram. –válaszolta az őr, majd felemelte a női testet. –Örülök, hogy visszatért, Felség. –tette hozzá halvány vigyor mellett, majd elindult a hullával.<br/>

-Én is. –motyogta. Gonosz félmosoly húzódott most végig az arcán. Ismét úgy érezte, hogy él, nem csak létezik.<br/>

Mindenesetre ezután a trónterembe indult. Arra gondolt, hogy a trónt biztosan megőrizték számára, hiszen ő a törvényes király apja után.<br/>

A trónterem pont ugyan olyan volt, mint amikor utoljára látta. A barokkos díszítés ugyanúgy pompássá tette a termet, ahogy a hozzá illő bútorok is, mind kinézetben, mind elrendezésben tetszetősek voltak. A terem legbelsőbb részén voltak a trónszékek. Középen a legnagyobb, és legszebb szék, a király széke…az Ő széke, jobb oldalán annak a széke, akibe belevésődött, míg bal oldalán az édesanyja széke, mellette pedig Anton-é, de Ő Alex-nek nem igen számított folyamatos konfliktusuk miatt.<br/>

Azon azonban nem siklott el a tekintete, akit az egyik székben látott. Anyja kecsesen ült a székben, és meglepődve nézte a terembe jövő fiát. Tudta, hogy a férfi nem Anton. Egy anya megérzi ezt.<br/>

- Alex, te vagy az? –kérdezte, és azon nyomban fel is kelt trónjából, és odasietett fiához, olyan gyorsan, ahogy csak tudott. Ehhez számára még a vámpírsebesség is lassúnak számított.

Most Alex arca is kissé meglágyult, úgy zárta karjaiba a rég látott szülőt. <br>

- Én vagyok, és jöttem beteljesíteni apám akaratát. –mondta, majd elengedte anyját, hogy jobban megnézze, változott e valamit. De anyja semmiféle változáson nem ment keresztül. Ugyanolyan üde és szép volt, mint mikor utoljára ölelte át. <br>

- Mióta nem vagy itthon, sok minden történt, aminek nem fogsz örülni. Anton neked adta ki magát a nép előtt egy ideig. Úgy foglalta el a helyed. –mondta a megdöbbentő igazságot a nő. –Én azonnal észrevettem az igazságot, de senki nem hallgatott rám, így nem tudtam mit tenni. –tette hozzá komor tekintettel, mire Alex felsóhajtott. <br>

- Mindig is tudtuk, hogy milyen Anton. Meg sem lepődök. –válaszolta Alex, majd a kőfalba ütötte kezét mérgében. –Majd én teszek az ellen, hogy ő legyen a helyemen. –tekintete most vészjósló lett. <br>

- Ne csinálj semmi őrültséget. –mondta kissé félve az anyja, majd megsimogatta fia arcát. <br>

- Ne aggódj. Ez nem lesz őrültség. A saját játékát fogom ellene fordítani. –mondta Alex vészjóslóan. Egy ideig még beszélgettek, majd a férfi az egyik szolgáló embert megigézve parancsba adta, hogy Natalie-t vigyék egy másik szobába, és zárják be szobájának ajtaját.

Negyedik fejezet: Anton

- Elmondok pár szabályt, amit érdemes megfogadnod, ha nem akarod, hogy a gyönyörű fejecskéd esetleg ne a nyakadon legyen. –mondta mögém állva, majd nyakamba szagolt, és megcsókolta. Egy pillanatra lehunytam a szemem, de aztán azonnal felpattant, és előrébb léptem.<br/>

- És mik azok? –kérdeztem elpirulva.<br/>

- Soha ne akarj megszökni, és maradj mindig mellettem. –mondta. Most először úgy láttam, ezt tényleg komolyan gondolja.<br/>

- Hogy várhatod el, hogy a fenekemen ülve várjam, hogy mit akarsz csinálni Elle-lel, és velem? –kérdeztem komoran, és az ablakhoz sétálva néztem mérgesen az udvaron levő vámpírokat. Mind úgy nézett ki, mint bármelyik ember. Fel sem tűnne az embereknek, ha elsétálna mellettük egy. Vajon hány vámpírral találkozhattam eddigi életem során? –Tényleg, mit csináltál Elle-lel? Hol van? –jutott eszembe a kérdés, és most félve néztem rá. –Ugye nem lett baja?<br/>

- Elle-t az egyik szobába vittem, ahol ápolják. –válaszolta Alex unottan. Látszott, hogy abszolút nem érdekelné, ha valami történne vele. –De ő csak egy ember. Miért foglalkozol vele, amikor itt vagyok én? Folyton csak nyávogsz a barátnőd miatt.<br/>

- Látszik, hogy egyáltalán nem számít neked semmi. Ha számítana, nem tennél fel ilyen kérdést. –beszéltem hozzá magamból kikelve, és ezen a ponton vettem egy nagy levegőt, majd tovább folytattam monológomat: –Elhoztál erre a helyre úgy, hogy nem akartam veled jönni, és most azt kéred, hogy vágjak hozzá jó képet.<br/>

Alex arcán semmiféle érzelem nem látszott eddig, és nem is hatotta meg a kis kirohanásom. Ugyanazzal a komoly, érzelemmentes arccal jött közelebb hozzám, és percekig csak enyhén oldalra billentett fejjel nézett szemeimbe.<br/>

- Most mégis mit nézel? –mintha nem is lettem volna önmagam, úgy beszéltem vele, de most a düh, és a kétségbeesés erősebb volt saját személyiségemnél is. A visszahúzódó lány, akit eddig mindenki ismert, most egy pillanat alatt eltűnt, és a helyébe lépett egy nő, aki tudja, mit akar. De vajon meddig?<br/>

Az a tekintet, amivel most szembe találtam magam, kicsit visszatántorított a lendületből, amivel törtem előrefelé, és megdöbbenve tapasztaltam, hogy a férfi karjai szenvedélyesen fonódik testemre, és ajkai forrón csókolnak. Mintha most akarna szétszedni, és eltiporni minden ellenállásom. Lélegzetvisszafojtva vártam, hogy mi fog most történni, de aztán kijózanodva löktem el magamtól a férfit.<br/>

Nem volt időm semmit mondani vagy kiakadni, mert amíg felgyorsult pulzusomat próbáltam lelassítani az egyenletes, mély légzéssel, addig valaki betört a szoba ajtaján. Az előttem álló férfi, Alex tökéletes hasonmása volt.<br/>

- Áh, Alex. Már alig vártam, hogy újra találkozzunk. –szűkítette össze szemeit, miközben mosolygott. Ez a mosoly más volt, mint Alex-é. Igaz, ő is fölényesen mosolyog, de valahogy mégis más volt. –Hogyhogy itt? Talán elengedtek volna a pokolból?<br/>

- Natalie, bemutatom a testvéremet Anton-t. –mondta komoran Alex, majd ismét rászegezte tekintetét. –Úgy döntöttem, eljövök onnan. Elég volt a vakációból, Testvérem.<br/>

Éreztem valami feszültséget kettejük között. Valami biztosan nem volt rendben, így zavarba esve próbáltam finomítani a helyzeten, bár nem tudtam jó ötlet e.<br/>

- Nagyon örülök. –mondtam összekulcsolva magam előtt kezeimet. Őszintén szólva nem örültem a találkozásnak, hisz nekem itt sem kéne lennem, de reméltem, hogy ez az Anton kedvesebb, mint a testvére, és talán segítségemre lesz.<br/>

- Én is. –tekintete most tágra nyílt, kíváncsi lett. Volt benne valami, ami nem tetszett. Elkapta a kezem, és adott rá egy csókot. –Csak nem egy emberhez van szerencsém? –tekintete még kíváncsibb lett, mint eddig, és én most elkaptam tőle a kezem. –Csak nem vacsinak hoztad?<br/>

- Meg se próbáld. –ment közelebb fenyegetően Alex, én pedig megszeppenve néztem végig a jelenetet, ahogy hamarosan egymásnak mennek. –Ő az enyém. –tette hozzá ezt a nekem nem tetsző mondatot. Mit képzelnek ezek? Én nem vagyok senkié. Mi vagyok én? Valami tárgy?<br/>

- Szóval a tied. Csak nem belevésődtél? Egy emberbe? Ennél jobban még te sem alacsonyodhatsz le. –már nem volt olyan szimpatikus az iker, mert habár Alex is mondta, hogy csak egy ember vagyok, semmi több, azért ez mégis sok volt.<br/>

- Nem vésődtem bele. Ő csak egy szórakozás nekem. –mondta, mintha ott sem állnék mellette.<br/>

- Úgy, mint a királynő, aki miatt a kis büntetésedet kaptad? –kérdezte komoran a másik.<br/>

- Elveted a sulykot. –vágott közbe Alex. Csak kapkodtam a fejem, hogy ebből mi fog kisülni, de úgy gondoltam, hiába vagyok én is mérges, hogy úgy beszélnek rólam, mint egy tárgyról, most mégsem jó ötlet megszólalni.<br/>

- Ugyan már. Nem érted a viccet? –mosolygott gonoszkásan Anton, majd megfordult, és kinyitotta az ajtót. –Nem lehetett ilyen szörnyű a büntetésed… -tette hozzá gúnyos vigyorral, majd szórakozottan kiment a szobából.<br/>

- Mi az, hogy bevésődni? –kérdeztem megszeppenten. Kicsit most olyan lehettem, mint egy kisgyerek, aki nem tudja visszafogni a kíváncsiságát.<br/>

- Miért érdekel? –kérdezte gúnyosan, és a becsapódó ajtóról most rám szegezte kék szemeit. Az idegesség akkor sem tűnt el a szeméből, amikor kiment Anton.<br/>

- Csak kíváncsi vagyok. Ha már itt kell lennem, legalább legyek vele tisztába.<br/>

- Na, várjunk csak. Te nem azért vagy itt, mert beléd vésődtem. Az egy hatalmas vicc lenne. Olyan, mintha te a saját kajádba lennél szerelmes. –mondta komolyan.<br/>

- Öhm, értem. Tehát a bevésődés olyan, mintha szerelmes lennék valakibe. –gondolkodtam el.<br/>

- Ez annál sokkal bonyolultabb. –vágott a szavamba. –Akibe belevésődsz, azt az életed árán is megvéded. –most komolyan nézett szemeimbe, és mintha a reakciómat várná, úgy nézett.<br/>

- Oh… -csak ennyit tudtam kinyögni, de aztán hozzátettem: -Akkor te biztos nem ezt érzed. –elfordultam tőle, és az ágy sarkára ültem.<br/>

- Így van. –mondta csibészes vigyorral az arcán, majd mogyoróbarna hajába túrt.<br/>

- Az idefelé vezető úton, amikor aludtál, sokszor felijedtél. Az miért volt? –kicsit bugyutának tűnt számomra ez a kérdés, de ha már feltettem, így is jó volt. Azonban ezt ő nem így gondolta, mert ekkor felpattant mellőlem, és méreggel teli tekintettel méregetett. Valami rosszat mondtam?<br/>

- Ehhez semmi közöd. Te itt csak egy szolga leszel, ahogy a többi ember, aki itt van. Mit képzelsz, hogy ilyet mersz kérdezni? –kiabált velem, majd őrjöngve megfogta, ami a keze elé került, és tört zúzott.<br/>

- Sajnálom. –mondtam ijedten, és pár könnycsepp azonnal végigfolyt az arcomon. Ijedten befutottam a fürdőszobába, és magamra zártam az ajtót. Egy ideig még hallottam, ahogy összetörnek dolgok, mint amikor álmom után felébredtem, és megláttam a hotelszobát, amiben tartózkodtunk.<br/>

De egy idő után a zajnak vége lett. Olyan hírtelen, mint ahogy elkezdődött. Félve kinyitottam a szoba ajtaját, és félősen kinéztem, hogy megnézzem, elment e már.<br/>

Igen, elment, és maga után hagyta az összetört, meggyötört tárgyakat, melyek most szilánkosan ropogtak a talpam alatt. Remegve roskadtam az ágyra, és a könnyek megállíthatatlanul folytak végig az arcomon.

Harmadik fejezet: Utazás egy ismeretlen helyre

Az este ismét megálltunk egy útszéli hotelnél. Láttam, hogy Alex elég gyenge. Talán ha ma este szöknék el tőle, akkor sikerrel járnék, hisz látszott, hogy fáradt. Mint előző este, itt is lefoglaltunk egy szobát, és Elle-t letette az egyik ágyra.

- Meg ne próbálj megszökni, bár ettől nem tartok, hiszen a barátnőddel nem is tudnál haladni. –mondta gonosz vigyorral, megsimogatta bánatos, haragos arcom, majd elhagyta a szobát. Sajnos igaza volt. Elle valóban annyira gyenge volt még attól, hogy nekivágta a falnak, hogy nem jutottunk volna messzire. Pláne gyalog.

De végre kettesben maradtam Elle-lel.

- Elle, mostmár jobban vagy? –kérdeztem, majd leültem mellé az ágyra, és aggodalmasan néztem rá.

- Igen, de te ma este el tudnál szökni. –mondta Elle.

- Nem hagylak itt semmiképp. Majd együtt elszökünk innen. Ne aggódj, velem minden rendben. –mondtam, majd megsimogattam kezét, és elmosolyodtam kissé szomorkásan. Aggódtam érte, de nem tudtam mit tenni. Ez a vadember nem akarta elvinni őt a kórházba, pedig nem tehettünk semmiről. Azt sem tudtam, hogy miért rabolt el minket.

Mikor felkeltem az ágyról, a fürdőszobába mentem, mert éreztem, hogy elhatalmasodik rajtam a bánat, és sírni kezdek.

Nem sokáig lehettünk kettesben, ugyanis Alex ismét ott állt az ajtóban, és dühös arccal rontott be a szobába.

- Most azonnal induljunk tovább. –mondta, majd mikor szóra nyitottam volna ajkaimat, a szavamba vágott. –Ne kérdezz semmit, hanem csináld, amit mondtam. –kiabált velem. Mit képzel ez magáról? Azt hiszi, neki mindent szabad, csak azért, mert nem emberi?!

- Nem. Én ezt tovább nem csinálom. Nem tudom, hogy miért vagyok itt, és hogy miért kellene veled mennem. Elle sincs jól, szóval én itt maradok vele, ha tetszik, ha nem. –mondtam dühtől szuszogva, és a sírással küszködve. Valamilyen módon összeszedtem most minden bátorságom, és arra gondoltam, szembeszállok vele, de aztán olyan arcot vágott, amiről azt gondoltam, jobb lenne, ha most visszavonulót fújnék, habár egy ideig álltam tekintetét.

- Elle kap majd gyógyszert, ha odaértünk, de nem értem, miért ilyen fontos neked egy másik ember, amikor itt vagyok én. –mondta fellengzősen, majd hajába túrt, felvett mindkettőnket két vállára, és elindult velünk, miközben én kapálóztam a vállán.

- Azonnal tegyél le. Ezt mégis hogy képzeled? –siránkoztam, de ő csak ment tovább, majd rácsapott a fenekemre, mit sem törődve kínommal.

Az út további részében hozzá sem szóltam, csak néztem ki az ablakon, ő pedig kaján mosollyal vezetett.

- Egyébként hogyan tudtál meg tanulni ilyen hamar vezetni? –túl kíváncsi voltam ahhoz, hogy ezt ne tudjam. Akárhogyan is próbáltam, mégsem tudtam kizárni a gondolatot, hogy egy vámpírral utazom, aki az út elején nem tudta, hogy mi az az autó.

- Könnyen alkalmazkodom. Ezt az autót gyerekjáték vezetni. Az emberek túl egyszerűek a vámpírokhoz. Mi felsőbbrendűek vagyunk. –kacsintott rám, majd felgyorsította a tempót.

- Már közel vagyunk. Hamarosan megérkezünk. –mondta. Egy hatalmas erdőn keresztül vezetett az utunk, én pedig kezdtem félni, hogy nekimegyünk valaminek. Nem hiányzott egy baleset sem. Főleg Elle-nek nem.

- Kicsit lassíthatnánk. –mondtam, miközben megkapaszkodtam, amiben tudtam. Nem szólt semmit, csak sóhajtott egyet, és csak mikor egy tisztásra érkeztünk, akkor lassított le.

- Megérkeztünk. –mondta, de a tisztáson nem láttam semmit.

- De hiszen itt nincs semmi. –úgy néztem rá, mintha elment volna az esze. A réten csak a pillangók repkedését lehetett szemlélni, így sóhajtottam egyet, és ráültem a motorháztetőre. Alex megindult a rét közepe felé, mire én kíváncsian szemléltem utána. Aztán beleharapott saját csuklójába, mire abból vér folyt ki, és hagyta, hogy lecseppenjen a földre. Valami ismeretlen nyelven mormogott valamit. Nem értettem, mit mond, csak azt láttam, hogy az egyik pillanatban egy hatalmas kapu jelenik meg minden féle zárral, amik talán a vér hatására kinyílnak. Végül a kapu nagy robajjal megnyílik előttünk.

Ámulva néztem be az ajtón, amin túl egy egész város lakozott. Alex is észrevehette, hogy mennyire elcsodálkoztam, így most egy kis ideig hagyta, hogy ámuldozzak.

- Szállj be a kocsiba. Majd bent nézelődsz. –mondta végül, majd beült a vezető ülésre, én pedig az anyósülésre

Az egyre közeledő kapu valami erős anyagból készült, melyen kovácsolt díszítés tette még félelmetesebbé a bejáratot. Értelmes ember biztosan nem tette volna be a lábát ebbe az erődítménybe, de nekem nem volt választásom. A falakon belül álló vámpírok komor, ám csodálkozó tekintettel néztek a kocsi felé, mely meg sem állt egészen a vár bejáratáig. Kicsit olyan érzésem volt, hogy a középkorba csöppentem, habár a bent álldogáló emberek a mai divatnak megfelelően öltözködtek.

Alex kiszállt a kocsiból, és büszkén, fellengzősen sétált a kocsi másik oldalára, hogy kiemelje az ülésről Elle-t.

- Maradj mellettem. –suttogta nekem, miközben én a vámpírok rám irányuló figyelmére lettem figyelmes. Mintha most akarnák feltálalni a legfinomabb falatokat egy étteremben. Kissé ijedten nyeltem egyet, majd sietve követtem a férfit. Mellette sem éreztem magam biztonságba, de úgy éreztem, ezek mellett a vámpírok mellett az lesz a legjobb döntés, ha hallgatok rá.

Második fejezet: A találkozás

A férfi vadul zihált, és környezetében mindent összetört. Agresszíven elkapott egy éppen arra járó, mellette elmenni akaró járókelőt, aki sikítozva próbált megszökni előle, de nem menekült. Vér szaga árad szét a kis területen, ahol madár éneke hangzott pár órával ezelőtt.

Elle és én ijedten hőkölt hátra, de próbáltunk észrevétlenek maradni, ami jelen esetben lehetetlennek bizonyult. A halálfélelem sosem volt ilyen erős sem a környezetünkben, sem saját szívemben. A szám elé kaptam a kezem, hogy egy nyikkanással se keltsem fel a férfi figyelmét.

- Hé, te ott! –a férfi szavait nehezen lehetett érteni, és közben felém mutatott, de rémülten hátratántorodtam, és futni kezdtem az ellenkező irányba Elle-lel. Mit akarhat? És ki ez a férfi egyáltalán? –gondolkodtam el menekülés közben.

Végigfutottunk a parkon, de ezeken a helyeken nem volt egyetlen ember sem már. Már mindenki valószínűleg elmenekült valahová, ahol a férfi nem találja meg őket. Még sosem voltam így megrémülve, így nem is csoda, hogy ilyen gyorsan futottunk. Bárcsak véget érne ez a rémálom.

A legközelebb eső háznál befordultunk. Nem mertünk rögtön hazamenni, mert nem akartuk, hogy ez az őrült ránk találjon. Mintha még az ég is ellenünk esküdött volna: először csak pár csepp eső esett ránk, de a betonon egyre több vizes folt jelent meg, és az esőcseppek egyre gyakrabban estek le, míg el nem áztunk teljesen.

A betondzsungel rengetegében már nem is tudtuk, merre kell hazamenni. 

- Eltévedtünk…remek. –állapítottam meg halkan, miközben átkaroltam saját testem, hátha kissé felmelegszik, és nem reszketek ennyire. Már nem bírtuk tovább a futást, de folyton hátrafordultunk. Senkit nem láttunk, ráadásul egyre sötétebbek lettek az utcák. Összeszűkített szemekkel néztem a távolba, hátha úgy jobban látok. Minden kis neszre felfigyeltünk, habár kezdtünk kicsit megnyugodni. 

- Talán már nem követ minket. –mondta Elle, és hallatszott a hangján, hogy kicsit talán megkönnyebbült.

- Rendben, akkor siessünk haza. –mondtam. Lassan elindultunk a panelházak közötti széles utcákon, de lefordultunk egy keskenyebb, hosszú útra. Nem láttuk az út végét, csak akkor, amikor közelebb léptünk. Egy sikátor volt. Elle hallhatott valamit, mert ismét megfordult.

- Nat. –szólalt meg halkan, rémülten, és közben pár lépést hátrált. Erre én is megfordultam, és ekkor láttam, hogy a férfi ismét itt van. Csapdába kerültünk. A férfi elzárta az utat a szabadság felé. Most mi lesz? Meg fog ölni?

- Szóval itt vagy. –gúnyos mosoly jelent meg az arcán. Most tisztán lehetett érteni a szavait. Nem akartam feladni. Nem lehet ez a vég. Megragadtam Elle karját, aki mintha lebénult volna a sokktól, és elkezdtem futni afelé a férfi felé, hátha elfuthatunk mellette, de nem így történt.

- Hmmm, és még a karjaimba is futsz… -szólalt meg újra, majd dühösen kapta el Elle kezét, akit ellökött, így ő elesett. A fejét a betonnak üthette, és elájult, én pedig kétségbeesetten néztem utána.

- Elle… Úristen. –mondtam halkan, de nagyon is ijedten, hiszen féltettem a legjobb barátnőmet. Nem volt időm felfogni, hogy mi történt, és hogy mit kellene tennem, mert ekkor én következtem. A férfi megragadta a karom, és szorosan magához húzott. 

– Kérlek… -szólaltam meg erőtlenül, és nagy levegőket vettem.

- Azt akartam, gyere ide, de te nem fogadtál szót. –mondta az ismeretlen, miközben végigmérte arcomat. –Akár meg is ölhetnélek ezért, mint a többi elém kerülő embert. Miért is hagynálak életben?

- Én nem tudom, ki vagy, és mit akarsz tőlem, de nem csináltam semmi rosszat. Szerintem összetévesztesz valakivel. –idegesen tekintettem a férfi arcába, és nem mertem szemeibe nézni. Nem akartam ennél is jobban felbosszantani. Reszketve a félelemtől lehajtottam a fejem, és próbáltam meg sem mozdulni, miközben a férfi többször is végigfuttatta rajtam a szemét. Fél kézzel a derekam köré fonta a kezem, és leguggolva az ölébe ültetett.

- Most mit akarsz csinálni? –kérdeztem kétségbeesetten, és próbáltam felállni a férfi öléből, de nem engedett el, sőt el is nevette magát félelmemen.

- Nyugodj meg, Cica, hiszen nem tehetsz mást. Ha nem teszed azt, amit mondok, megöllek a másik lánnyal együtt. Nem lesz bűntudatom, elhiheted. –mondta nagyképűen miközben keze kalandozott. –Most pedig meg foglak érinteni.

- Hogy mi? Bántani akarsz? –kérdeztem, és éreztem, hogy egy könnycsepp gördül végig az arcomon. Féltem az ismeretlen férfitól, aki úgy viselkedett, mint valami őrült. – Kérlek, ne bánts, én bármit megteszek. –hírtelen a férfi keze után kaptam, aki immáron a ruha anyagán keresztül simogatta melleimet, de a férfi lelökte kezéről az enyémet.

- Csak meg akarom nézni, ami jár nekem. Te mostantól az enyém vagy, ha tetszik, ha nem. –a férfi arca kissé gúnyos vigyorra húzódott, miközben szemeimbe nézett. Ekkor valami ismeretlen oknál fogva már nem volt annyira gúnyos a férfi mosolya. Ruháim ázottan lógtak rajtam. A férfi szemei elidőztek a nedves arcomon, majd lassan levándorolt tekintete a nyakamon, végül melleimre szegezte szemeit. A felső alatt kirajzolódtak a hidegtől megmerevedett bimbóim, és a melleim, ezért magam elé kaptam a kezeim.

Azt hittem, végre talán békén hagy, de ez csupán egy álom volt. Hírtelen megfogta az eső áztatta vékony anyagú felsőt, és úgy tépte meg rajtam, mintha az csak vattacukorból lenne. Szinte nem is emberi tempóban érintette meg melleimet, és közelebb húzott magához, miközben én próbáltam eltolni. Eleinte markolászta, majd csak bimbóimat izgatta ujjbegyeivel. Aztán ajkaival izgatta a melleimet.

Kezeivel végigsimogatta a hasamat, majd benyúlt a szoknya alá, és félrehúzta a bugyimat. A vágytól felnyögtem, de bennem csakis az élt, hogy a félelem miatt történt ez. A férfi keze simogatta érzékeny húsomat, és gyengéden játszadozott vele, de mikor szabadulni próbáltam, a férfi másik keze nem engedte ezt.

- Könnyedén megölhetnélek. Talán ettől félsz vagy inkább attól, hogy élveznéd egy gyilkos érintését? –hangja könnyed volt, mintha csak csevegne. –Átharaphatnám a nyakad, mint az összes többi nőnek, akivel dolgom volt, és talán még élvezném is, mint a többiek esetében. –folytatta tovább, miközben már alig tudtam, hogy hova koncentráljak.

- Kíváncsi lennék, hogy vajon mire koncentrálsz…A félelemre vagy az egyre fokozódó élvezetre, amit az ölednél érzel. –suttogta a fülembe sóhajtozva, miközben karjaiban tartott.

Visszafojtott lélegzettel néztem hol a férfi szemeibe, hol lábaim között el-eltűnő kezére. Most nem tudtam koncentrálni a félelemre, pedig a férfi vadállat módjára közeledett hozzám, és Elle-t is ellökte, hogy elájult. Egyre erőteljesebben éreztem, hogy nyögnöm kell, mégis minden akaratommal figyeltem arra, hogy a férfi felé ne mutassam ki, mennyire élvezem, amit velem tesz. Válaszolni mégsem tudtam. Nem tudtam azt mondani, hogy csupán félek, mert attól tartottam, hogy csakis az élvezet hangjai törnének fel belőlem.

Amikor azonban lehúzta volna nadrágját, hírtelen felocsúdtam pillanatnyi állapotomból, amely csakis az élvezetről szólt, és felpattantam az idegen karjai közül.

- Ezt ne csináld. –szólaltam meg, miközben összehúztam felsőmet melleim előtt, de a férfi azonnal a hátam mögött termett, és megfogta a kezeim.

- Ezt meg ne próbáld még egyszer. Most pedig elviszel az otthonodba, és ha bármivel is próbálkozol…megölöm a barátnődet. –emelte fel a földön eszméletlenül fekvő Elle-t.

Emiatt semmit nem akartam tenni, hogy Elle-nek ne legyen bántódása, de nem vihettem haza ezt a férfit, akibe csak úgy belebotlott. Mit szóltak volna a szüleim? És a legfontosabb, mi van, ha a férfi megöli őket?

- Indulj. –kiabált rám, mire összerezzentem, és elindultam előtte. Végig Elle-n gondolkodtam. Most mit csináljak?

Egy ideje már mentünk, amikor megláttam egy hotelt. Kissé hátrasandítottam, de nem mertem teljesen.  Végig éreztem a tekintetét magamon, így mentünk be a hotelbe, és kértem egy szobát.

- Jó napot. Szeretnék kérni két szobát. Az egyik szobában legyen külön ágy. –mondtam a pult mögött álló nőnek, miközben magam előtt szorosan összefogtam a pólóból megmaradt anyagot. Ha szerencsénk van, elszökhetek Elle-lel, mivel én vele leszek egy szobába.

- Elég lesz nekünk egy lakosztály is… -vágott közbe a férfi komor arccal, és azt a számítógépet nézte, amire ki voltak írva a szobák. Nem hangzott jó kedvűnek attól, hogy azt mondtam, két szoba kell.

- Jó napot. Csak egy lakosztály kiadó egyébként is. Sajnálom kisasszony, de ha önöknek megfelel, akkor máris adom a kulcsot. Egy éjszakára veszik ki? –kérdezte a nő felém fordítva a fejét.

- Igen, utána tovább megyünk. –válaszolt helyettem a férfi, mire elkerekedte a szemeim. Tovább…de hát hova? És mit akar tőlem? Mikor láthatom a családomat?

Miután beírta az adataimat a gépbe a nő, előre kérte a pénz. A fenébe…erre nem gondoltam. Minden esetre elővettem a spórolt pénzemet, és átadtam elkeseredetten a pénztárosnak. Búcsút inthetek a tanulásnak….remek.

- Remélem nem gondoltad, hogy hagyom a barátnődet külön szobában aludni. –mondta a liftben felfelé menet.

- Én csak arra gondoltam, hogy esetleg aludhatnék Elle-lel. –mondtam félénken, mire hangos nevetésben tőrt ki.

- Nagyon vicces vagy. –mondta nevetve, majd elindult mellettem a folyosón, kezében a még mindig ájult Elle-lel. Maga előtt beengedett, majd utánam jött, és az egyik szobában levő ágyra dobta Elle-t, mire kissé mérgesen néztem rá, majd Elle-hez siettem leguggolva mellé.

- Elle, kérlek, ébredj fel. –mondtam neki, miközben simogattam arcát. Reméltem, hogy hamarosan felébred, és szerencsére így is lett. Felnéztem a férfire, és megrovón meredtem rá.

- Hiába nézel rám így. Nem fog meghatni. –mondta komoran, majd bekulcsolta a lakosztály ajtaját. –A barátnőd fog aludni ezen az ágyon, míg te és én a másik szobában a francia ágyon. –mosolyodott el sunyin.

- Nem, én nem alszom veled. –mondtam mérgesen, ám elpirultan.

- Dehogy nem. –válaszolt azonnal. Mintha ezzel direkt akarna bosszantani. –Ha mégsem, ismét csak a barátnőd bánja.

Utáltam, hogy ilyen tehetetlen vagyok vele szemben, és mérgemben majdnem elkezdtek folyni a könnyeim, de erőt kellett vennem magamon. Nem akartam, hogy sírni lásson.

Ha nem lett volna elég neki, hogy megfenyegetett, még fel is emelt az ágyról Elle mellől, és bevitt abba a másik szobába.

- Most pedig fürdess meg. –a szavai parancsolóak voltak. Elegem lett ebből, ezért nem is mentem utána, amikor elindult a fürdőszoba felé. Erre a férfi szigorú és haragos tekintetével találkoztam, éppen az arcom előtt centikkel. Szó nélkül megfogta a karom, és kirángatott a fürdőbe, majd elengedett, és vetkőzni kezdett.

Erre nem számítottam. Sosem voltam még ilyen intim helyzetbe férfival, és elakadt a szavam, ahogy egyre fogyatkoztak a ruhák róla. Mikor teljesen meztelenre vetkőzött lesütöttem egy ideig szemeim, de valahogy nem tudtam nem arra felé nézni, ahol ő van. Elmerengve néztem fehér bőrét, melyen egyáltalán nem tűnt fel, hogy ő más lenne, mint a többi ember. Azonban nem néztem meg most sem arcát. Valahogy eddig nem annyira mertem megnézni, habár olyan furcsán vonzott az arca. Főleg a szemeit néztem volna meg, de ugyanakkor féltem is attól, hogy ez neki nem tetszene. Tehát így férfias ívű nyakát néztem meg, majd kulcscsontjára terelődött tekintetem. Mellkasa szépen kidolgozott, mintha valami istennel állnék szemben. Meg akartam érinteni, ahogy hasát is. A köldökétől lefelé vékonyka szőrcsík jelezte az utat, míg végül elérkeztem szerszámához. Egy ideig csak néztem zavarba esve a hatalmas dorongot, de aztán megéreztem, hogy észrevehette ezt, így gyorsan elkaptam a tekintetem.

- Tetszik, igaz? –kérdezte csibészes vigyorral a szája sarkában.

- Én csak… -kezdtem bele, de nem tudtam mivel folytatni, csak elpirultan néztem rá. –Nem, nem tetszik, hogy ide behoztál. –tettem hozzá hírtelen feleszmélve.

- Ugyan már, hiszen élvezed a látványt. Most pedig gyere. –mondta lazán, majd megfogva a kezem, közelebb vezetett a kádhoz. Nem is tudom, hogyan, de egy pillanat alatt levette rólam a ruhákat, és ott álltam előtte teljesen meztelenül. –Nagyon gyönyörű vagy. –suttogta, miközben vállaimat simogatta, én pedig ijedten takargattam magam kezeimmel.

- Ezt hogy képzeled. –akadtam ki, miközben elhúzódva tőle kerestem egy törölközőt.

- Így. –forgatta meg szemeit, majd felemelt ismét, és beletett a kádba. Ezután ő is beszállt, mögém ült, és átölelt hátulról. Mikor megéreztem erekcióját, elkerekedtek a szemeim, és elpirulva meredtem magam elé, de eközben szabadulni próbáltam tőle. Éreztem, hogy megnedvesedik ölem.

- Eressz el. –hangom kissé kétségbeesett lett, ugyanakkor az is igaz volt, hogy még sosem voltam egy férfi karjaiban sem, és most, hogy ez ebben a szituációban megesett, kissé megijedtem. Ekkor azonban nem hogy eleresztett volna, még jobban magához húzott, és nyakamba szagolt, majd egyik kezével megfogta a mellem, és gyömöszölni kezdte, miközben csípőjét hozzám nyomta.

- Ezt nem szabad, kérlek. Hiszen még nem is ismerlek. –a hangom egyre kétségbeesettebb lett, miközben most másik kezével végigsimított hasamon, és eltűnt a keze lábaim között. Ekkor lassan simogatni kezdte szeméremtestem, mire megremegve mocorogni kezdtem a karjaiban.

- Alex Mihalkov vagyok. A vámpírok nagyhatalmú királya. –suttogta a fülembe lassan ejtve minden egyes szót, miközben áttért a kisajkakra. –Most már ismersz, cica. –tette hozzá sunyin, majd hírtelen csiklómra tette ujját, és dörzsölgetni kezdte. A hírtelenségtől izmaim megfeszültek, és felnyögtem, de ő nem hagyta abba, hanem ritmikus mozgással folytatta ingerlésemet, ahogy egyre jobban ziháltam.

Hatalmas férfiasságát ismét nekem nyomta, és ő is felnyögött, mire megszorítottam a combját. Az élvezet az ölemnél egyre nőtt, mígnem megfeszült a testem, és elélveztem remegő testtel.

- Most gyere, ülj bele. –mondta elvigyorodva, majd felemelve maga felé fordított, és az ölébe ültetett. A víz alatt látszódott, hogy férfiassága megkeményedett, és felfele áll. Zavarba esve néztem most az arcára, végül pedig nagy, kék szemeibe, melyekben elvesztem. Egy ideig olyan szépen nézett, amitől zavarba estem, de aztán melleimre szegezte tekintetét, és beletemetve arcát, csókolgatni kezdte. Jól estek csókjai, és ennek hatására behunytam a szemeimet. Ekkor éreztem, hogy szerszámát végighúzza ölemen megnedvesedett hüvelybemenetemig, majd belém hatolt. A fájdalom és az élvezet furcsa keverékét éreztem, és hangosan felnyögtem. Láttam, hogy a kádnyi vízben körülöttünk véres lesz a víz, ahogy elvesztettem a szüzességem. Ezután vadul megcsókolta ajkam, és nem volt megállás. Rövid ideig lassan mozgatott magán combomnál fogva, és közben simogatta és csókolgatta testem, ahol érte, de aztán egyre gyorsított a tempón, így vadul lovagoltam rajta. Ekkor már alig bírtam a tempót, és ezt a furcsa, semmihez sem fogható érzést, így vadul ziháltam, és nyögtem, míg végül elhatalmasodott, egy - az előbbinél is nagyobb - élvezet, mire felsikkantottam, és remegő testtel vetettem hátra a fejem az orgazmus miatt. Eközben a férfi nyakamhoz és hírtelen nagy fájdalmat éreztem, majd vér csorgott le a nyakamon. Nem sokkal ezután leszállított magáról, és ő is elélvezett. Mély levegőket véve, hangosan szuszogott, és közben fejét a kád szélére tette. Kétségbeesve fogtam meg a nyakam, ahonnan folyt a vér, és elhúzódtam tőle.

- Mi vagy te? –kérdeztem kétségbeesve és dühösen.

- Nagyon elégedett vagyok veled. Igazán szűk voltál, szöszi. –szólalt meg hírtelen, nem törődve azzal, amit mondtam, és közben lassan végignézett rajtam. Kiszállva a kádból sietősen magam köré tekertem az egyik törölközőt, majd kimentem a fürdőből.

Ekkor a fürdőszobából nagy reccsenést hallottam, ami miatt még jobban megijedtem és csak még jobban siettem a megtörölközéssel, hogy aztán megszökhessek, de pár perccel később a férfi előttem termett, és egy dühös szempárral találkoztam.

- Hova készülsz? –kérdezte félrehajtott fejjel. – Csak nem akartál megszökni… - gonosz vigyor ült az arcán, majd felemelt és az ágyba rakott. - Nem tudsz megszökni, Jobban tennéd, ha hozzászoknál ehhez. Most pedig aludj, mert ha még egyszer meg akarsz szökni, megölöm a pincért, aki feljön a szobába azzal az étellel, ami neked kell. –éreztem, hogy nagyon dühös, de mögém feküdt és átölelt hátulról.

- De hiszen meztelen vagyok. Szeretnék magamra venni valami ruhát. –mondtam most egészen mérgesen. 

- Ruhát?! Nem, nem kapsz ruhát, mellettem így kell aludnod. Minden este így fogsz aludni. Meztelenül. –mosolygott kajánul, majd fenekemhez nyomta falloszát, és még jobban hozzám nyomult. 

- Kérlek, így nem akarok, és nem is tudok aludni. –mondtam szomorúan.

- Nem! De most már elég legyen. Vagy alszunk, vagy ismét megtörténik az, ami a víz alatt. –vigyorodott el a mondat befejeztével. Semmi értelme nem volt. A férfi velejéig romlott volt. Nem számított, hogy kértem tőle valamit, így jobbnak láttam, ha inkább ráhagyom a dolgot. Sosem álltam ki saját akaratom mellett, és ez most is beigazolódott. Sokáig nem tudtam elaludni, hiszen féltem ettől a vámpírtól, féltettem Elle-t és magamat is.

Úgy ébredtem reggel, mintha egész éjszaka nem aludtam volna. Biztos nem aludtam valami mélyen, hiszen egy őrült karjaiban vagyok, azonban a karokat most nem éreztem magamon. Talán elment. Igen, biztosan belátta, hogy jobban teszi, ha nem száll szembe azzal a sok emberrel, akik már biztosan keresik Elle-t és engem. Alig vártam, hogy lássam a szüleimet, és ismét olyan legyen, mint mielőtt elrabolt volna a vámpír. Hírtelen elképzeltem, hogy még miféle mesebeli lények létezhetnek a vámpírokon kívül, és emiatt csak még jobban pánikba estem. Az emberek nem is tudják, kikkel vannak egy utcán. Nem csupán gyilkosok és őrültek rohangálnak köztünk, de ilyen lények is, mint a vámpírok. Vajon mennyi lehet belőlük? És a legfontosabb: vajon tényleg éjszaka jönnek elő, ahogy azt a vámpírokkal foglalkozó könyvekben és filmekben láttam? A régi vagy inkább az új filmekben fellelhető védő eszközök a hatásosak? Arra gondoltam, talán fokhagymát kéne akasztani a nyakamba, hátha akkor nem támad meg egy sem.

Ezen gondolatok és kérdéshalmok közepette nyújtózkodtam az ágyban, majd a másik oldalamra fordultam, de a szememet még nem tudtam kinyitni. Az is lehet, hogy csak egy álom volt.

A takarót még jobban magamra húztam, mikor kipillantottam szempilláim mögül. Az egyik széken láttam, amint a férfi engem néz. De nem akárhogyan nézett, pimasz mosollyal az arcán. Mikor ezt megláttam, azonnal felültem.

- Meddig akarsz itt tartani? –néztem komoran.

- Mint már mondtam, mostantól az enyém vagy. Elviszlek a Párizsi otthonomba. A szolgálóim és családtagjaim már biztosan nagyon várnak. –valóban mondta már, hogy az övé vagyok, de egyszerűen nem tudtam komolyan venni.

- Ez már a XXI. század. Nem tarthatsz fogva. Engem és Elle-t várnak már otthon. –Elle nagyon csendben volt. Muszáj volt megtudnom, hogy mi van vele. – Mit csináltál Elle-lel?

- Semmit, de ha sokat ellenkezel, akkor örülni fog, hogy meghalhat. –a hangja olyan hideg volt, mintha semmit nem érne neki az élet. A szemeibe néztem, és éreztem, hogy ismét rám akar törni a sírás. A torkomban levő gombóc egyre nőtt, mégis nyeltem egyet, és így csak egy árva könnycsepp folyt végig az arcomon. –Ne sírj folyton. Az nem áll jól. Inkább öltözz fel ebbe a ruhába. Most hozattam a pincérrel. –mondta ridegen, majd a kezembe nyomott egy comközépig érő szoknyát, és egy dekoltált topot. Miután felvettem, megfogta a kezem, átvitt a szobába, ahol Elle volt, de nem igazán hagyott szóhoz jutni, mert egyből vállára fektette Elle, és elindultunk a lift felé.

- Neked van olyanod, mint azoknak a szerencsétleneknek odakint? –kérdezte, mire felvontam a szemöldököm. nem tudtam mire gondol, és nem értettem, miért nem fogalmaz tisztán. Talán nem tudja, végül is elég furcsának tűnt ez a férfi.

- Nem tudom, mire gondolsz. –válaszoltam, mire bosszúsan elhúzta a száját.

- Hát jó, akkor majd szerzünk egyet. Remélem, tudod, hogy hogyan kell használni, de amúgy mindegy is. Hamarosan úgy is fogom tudni. –mondta, mire egy kis csengőszó jelezte, hogy megjött a lift. A liftben álldogáló idős néni riadtan nézett Elle-re, Alex-re és rám, de nem szólt semmit.

Örültem, hogy nem szólt, hiszen ez a férfi őt is biztosan bántaná. Valahogy jelezni kellett volna neki, hogy majd hívja a rendőrséget, de nem tudtam, hogyan utaljak erre, és amúgy sem lett volna jó ötlet bajba keverni egy idős hölgyet.

Út közben meglátott egy autós magazint az egyik újságosnál, amit fizetés nélkül elvett. Csodálkozva néztem, ahogy csak úgy tovább megy, és az újságos elkiáltja magát felénk futva, hogy azonnal menjünk vissza kifizetni az újságot, mert különben hívja a rendőrséget. Azonnal megörültem. Ha a rendőrség tudomást szerezne arról, hogy itt vagyok, azonnal kiszabadíthatnának minket, és haza is mehetnénk.

Azonban a férfin Alex elnevette magát, ahogy az pattogott előtte a pénzét kérve. Valami miatt ezek után már egyáltalán nem akart rendőrséget hívni. Arcán ijedtség látszott, és elfutott. Mi lehetett, ami így megijeszthette? Talán ismét eltorzult az arca, mint akkor, amikor utánunk futott?

Minden esetre ismét nem volt remény arra, hogy hazajutok. Alex nyugodtan olvasgatta az autós magazint, amit egyáltalán nem értettem.

- Hm. –hümmögött, mikor abbahagyta az olvasást. –Akarok egy kocsit. –mondta csak úgy egyszerűen. Nem sokkal később szerzett is kocsit. Elkötött egyet.

- Te meg mégis mit csinálsz? Hogy képzeled ezt? Nem viheted csak úgy el mások kocsiját. –mondtam kiakadva.

- Én bármit megtehetek, hiszen király vagyok. Ne nyafogj. –mondta gúnyosan, majd felbőgött a motor, és elindultunk. Hogy fognak így megtalálni?

Első fejezet: Az iskolában

Az iskolában mindenki feszülten várja a csengőszót, mely az óra végét, és a szabadságot jelenti a diákok számára. A táblánál éppen Elle Bishop felel, aki érdekes módon a mai órára sem készült, mégis okos, és tud mindent. Éppenséggel én is valami ilyesmi lány vagyok, habár Elle-re valahogy mindig is felnéztem. Az osztálytársaink néha csodálkoznak is, hogy nem vagyunk testvérek. Valóban nem vagyunk azok, a kapocs mégis olyan erős közöttünk, hogy akként nézünk egymásra.

- Rendben Elle. Köszönöm. Fáradj a helyedre. –mondja Miss Thomson. A jószívű, ám mégis szigorú tanár arcán elégedettség tükröződik, amit csak néhány tanuló tud elérni nála. Elle mellettem ül már évek óta, mert bizony mi már egészen kis korunk óta ismerjük egymást szomszédok és jó barátnők lévén.

- Gratula. –mosolyodok el, miközben Elle a lehető legjobb jegyet bezsebelve leül.

- Köszi. Hú, azt hittem rosszabbat kapok. –mondja suttogva Elle, miközben a tanár éppen a másodfokú egyenletek képletét magyarázza a legérthetetlenebb, legkacifántosabb módon.

Mikor a csengőszó megszólal, minden diák figyelmetlenül siet ki a teremből. Elle és én is összekészülünk, és elhagyjuk a termet az iskolai büfé felé haladva.

- Hé, Nat, Elle… Lenne kedvetek ma inkább eljönni velünk a Mekibe? –kérdezi a hátunk mögött rohanó srác, Adam. Ő mindig is azok közé a diákok közé tartozott, akik a party-k középpontjai, és minden lány odáig van érte.

- Nem is tudom, Adam. Ma inkább itt ebédelnénk. –mondtam tapintatosan. Mindig is szerettem elmenni mindenhova a tanítási idő után, csak ne lett volna ott Charlotte. Sosem voltak előítéleteim senkivel szemben, de ez a lány már az első évben sem volt szimpatikus, mégsem tettem rá egyetlen rossz megjegyzést sem, pedig ő folyton belém kötött.

- Ugyan, Nat. Ez csak egy ebéd. Én szeretném, ha ott lennétek. –Adam most elővillantotta sármos, huncut mosolyát, mire Elle is elnevette magát.

- Gyere Nat. Messzire elkerüljük Char-t, és jól fogjuk magunkat érezni. –vigyorgott most már Elle is, majd bátorítóan nézett rám.

- Na jó, rendben. Akkor menjünk. –mosolyodtam el én is, és az étterem felé mentünk. Kis csapatunk kint ült le egy nagyobb, összetolt asztalhoz, hiszen a nap ezekben a déli órákban mindig jó időt varázsolva sütött. Elle és én egymás mellett ültünk, és Elle mellé Carla foglalt helyet. Mindig is hajtott a barna, hosszú hajú lányra a lányok másik kedvence, James. Ez a srác mindig flörtölgetett lányokkal és az, hogy Carla nem volt egy könnyűvérű lány, és nem adta oda magát egyből, nagyon megtetszett neki. Carla azért elég sokat pirult egy-egy mondatán. Kettejük között forrt a levegő. Ezt mindenki tudta és látta, csak éppen Carla még nem merte bevallani magának.

Elle-lel szemben a folyton csibész, ám kicsit visszafogottabb Clark ült. Elle elhúzta a száját, hiszen a srác előtte nem is volt olyan visszafogott, mint azt gondolnánk, legalább is Elle történetei után így hittem. Elle mindig elhajtotta szegény srácot, pedig ha jobban belegondolunk, azt is lehetne mondani, hogy az „ellentétek vonzzák egymást” elven nagyon is összeillettek volna. Ezt már többször is kifejtettem neki, de Elle erről a témáról nem szeretett beszélni, míg végül egy idő után ráhagytam a dolgot.

Előttem pedig Adam ült, aki az utóbbi időben túl sokszor szeretett volna beszélgetni velem. Ez nem lett volna gond, ha nem kötözködött volna emiatt folyton Charlotte. Tulajdonképpen nem is értem, miért éppen velem szemben ült le a fiú, hiszen messziről látszik, hogy Charlotte mennyire odáig van érte.

- Nat, ha gondolod, este eljöhetnél velünk bulizni. Mindenki ott lesz, és örülnék neki, ha te is jönnél. –mondta Adam kicsit közelebb hajolva, mire én egy kicsit hátrébb mentem tőle.

- Holnapra sokat kell tanulnom. Most sajnos nem érek rá bulizni. –kedvesen mondtam neki a szavakat, habár most nem igazán volt kedvem sem bulizni.

- Most miért nem? Valami baj van?

- Nem, semmi baj. Csak tényleg tanulnom kell.

- Akkor majd hazaviszlek az ebéd után, rendben? –kérdezte Adam, mire felsóhajtottam. Sosem voltam az a veszekedős típus, és nem is álltam ki az igazamért sosem, csak a barátaiért harcoltam, ha kellett. –Kérlek… -tette hozzá Adam, miközben arcomat tanulmányozta. Egy rövid ideig szótlanul fürkésztem a fiú arcát, majd bólintottam.

- Rendben. –válaszoltam kissé bizonytalanul, ám jóindulatúan. Elle ekkor felém kapta a fejét. Ismert engem, és valószínűleg tudta, hogy ezt csakis azért mondtam Adam-nek, mert nem akartam megsérteni. Na nem mintha Adam nem lenne helyes, és a nők többsége nem futna utána, de Elle tudta jól, hogy egyáltalán nem az esetem, csakis barátként tekintek rá. Kicsit elhúztam a szám és Elle is, mikor találkozott tekintetünk, de végül nem szóltunk semmit.

Mire mindenki kibeszélte magából a pletykákat és mondandókat, már elég sötét volt ahhoz, hogy mind a ketten a két fiúval menjünk haza, így Elle, Clark, Adam, és én együtt mentünk haza, habár a két fiú külön utakra próbált minket vinni. Minden esetre mind a ketten hagytuk rábeszélni magunkat, hogy külön menjünk, mert egyikünk sem akarta megsérteni a két fiút. Végül egy irányba mentünk, csak éppen külön-külön.

- Jól nézel ki. –mondta Adam, aki mintha most egy kicsit visszahúzódóbb lett volna, mint általában a lányokkal. Hamar zavarba jöttem, és egy halk köszönömöt mondtam, de nagyon nem akartam ebben a szituációban lenni. Elle is hasonló helyzetben lehetett, de végül is a ház elé értek Clark-kal. Elle elég csúnya képet vágott és egy pofon is elcsattant, mire oda akartam menni hozzá, bár tudtam, hogy Elle nem hagyná magát.

- De hát én csak meg akartalak csókolni… -hangzott Clark szájából kissé ijedten, mire Elle idegesen bement. Nem volt szükség arra, hogy odamenjek, bár Clark nem bántotta volna Elle-t. Viszont ahogy ezen elgondolkodtam, láttam, hogy Adam is hasonló cselekedeten gondolkodik, ezért kicsit hátrébb léptem.

- Most mennem kell. Jó éjt. –köszöntem el tőle sietve, majd bementem a házba, miközben hallottam egy halk „jó éjt”-et Adam-től.

Másnap a suliba érkezve furcsa sutyorgásokat hallottam, de mire éppen a hang irányába fordultam volna, elhallgattak. Ekkor megláttam legjobb barátnőmet, Elle-t, akihez oda is siettem egyből.

- Elle, mi történt?

- A Mekiről beszélnek, ahol tegnap voltunk. Azt mondják, egy pár órával az után, hogy ott voltunk, feldúlták a helyet, és kitörték az üvegeket, de nem vittek el semmit. –Elle homlokán aprócska ráncok jelentek meg elborzadása jeleként.

- Ki az, aki betör egy McDonald’s-ba? Ez elég fura…

- Azt mondják, hogy sok embert halottan találtak, mintha valami mészárlás lett volna. Azonban túl kevés vért. Azt mondják, hogy szinte nem is maradt az áldozatokban. –Elle kissé elszörnyedt képet vágott, ahogy elmondta az információt.

- Wááá, jönnek a zombik. Vagy a vámpírok? –mondta valaki hátulról, és Elle vállába kapaszkodott viccet csinálva a borús hangulatba, habár ezen most nem sokan nevettek.

- Megyünk együtt haza vagy van még dolgod? –kérdeztem, mikor már mindenki hazafelé igyekezett a tanítás után.

- Persze, mehetünk. –válaszolt Elle. Eközben betettük a könyveinket a szekrényünkbe, majd a már könnyű táskával a vállunkon elindultunk együtt a szürke padlójú folyosón. Ekkor már kezdett sötétedni, főleg a parkban, ahol keresztül kellett mennünk.

- …Rendben, akkor gyere át hozzánk, megnézni egy filmet. –mondta Elle mosolyogva. Igazán jókedvű volt, főleg, hogy szinte teljesen ki tudta zárni a fejéből a baljós gondolatokat.

- Már csak azt kell kitalálni, hogy mit nézzünk meg… -gondolkodtam el, miközben egy lehullott falevelet tépkedtem.

- Van pár ötletem. Például a „Szerelem éjszakája”-t vagy a „Féltékeny szerető”-t. Mit szólsz?

- Oh, neked megvan a „Féltékeny szerető”? Azt még sosem láttam. Azt mondják, nagyon jó film. Kíváncsi lennék rá. –szemeim fél centire kidülledve csillogtak, és mint egy kiscica, úgy nézhettem csodálkozón Elle-re.

- Rendben, akkor azt megnézzük. Azt még én sem láttam. Kíváncsi vagyok Mr. Szexi fiú testére. Állítólag ebben a filmben szinte mindent megmutatnak. –Elle huncut szemekkel nézett rám, aki most elpirult. Ekkor valami nagy hangzavart hallottunk, mire a vad reccsenések felé fordultunk. Egy férfi éppen emberfeletti erővel kidöntött egy fát, és közben vadul zihált idegességében.

Prológus

Már évszázadok óta várja folyton ugyan azt a percet. Várja az újabb fájdalmat, melyet a tűz pusztító ereje okoz. Sosem hal meg, de a tűz, melyet táplál, egyre jobban kiöli belőle az érzéseket, melyeket eddig becsben tartott, de már csak a bosszú tartja életben. Néha kialszik, de éppen csak annyi időre, hogy teste regenerálódhasson. Már nagyon sok ideje annak, hogy egykor lehozták ide fajtársai, Párizs utcái alá mélyen, és sziklákhoz kötözték az idők végezetéig. Azt mondják, megérdemelte a büntetést, hiszen a királynő miatta halt meg. Csak ő érzi igazságtalannak, hogy itt van, de nem adja meg nekik azt az örömet, hogy lássák összetörni. Behunyja szemét, és vár az újabb lángokra, de ekkor nyílik a kapu, amin belöknek egy csinos, magas nőt, aki a félelemtől reszket. Az erőtől duzzadó karok megragadják a vörös hajú nő karjait, és a férfi elé viszik, mire a kiláncolt férfi mohón végignéz rajta. Most nem a női test szépsége vonzza, pedig mielőtt idehozták, egyetlen éjszakát sem tudott meglenni nélküle, de most arra itt gondolni sem tud, csupán a vérre, mely ereiben csörgedez. Úgy nézi a nőt, mint egy ragadozó a zsákmányát. Arra gondol, hogy ha összeszedi minden erejét, talán bosszút állhatna. Régebben nem volt ilyen bosszúszomjas, most mégis csak ez maradt neki, nincs semmi mása...

A kaput nem zárják be társai. Már megszokta, hogy a vámpírok élvezettel nézik az emberek vergődését. Ők ilyenek, ahogy ő maga is. Mindig így tettek, és megvárták, amíg a férfi egyre brutálisabb módon szívja ki az ártatlan nők vérét, mellyel az utolsó emberi tulajdonságát is elveszik. Elmebaj. Ez jellemzi most legjobban a verbénába mártott, sziklákhoz láncolt férfit. Zihálva ragadja meg a nő dús haját, aki immár sikítozik a félelemtől, majd belevájja tűhegyes fogait, és felnyögve, behunyt szemekkel issza ki belőle az édes nedűt. Az élettelen testet egy ideig megtartja kezében, majd -mint valami rongyot- eldobja, és felordít. Vért akar, még több vért, hogy erősebb legyen, és el tudja szakítani azt az átkozott láncot, de a vér csak nem jön. A kapu bezárul, és a lángok felcsapnak. Ismét elhallgat, és csak tűri, hogy az égető lángok a testét nyaldossák. Lehunyja szemét, és reménytelenül tűri, hiszen nem tehet mást. Ekkor azonban megérez egy semmihez sem fogható illatot. Lassan szívja be a levegőt, mely a tűztől most igen forró, de ezt már megszokta. Az illatot egyre erősebben érzi, és egyből arra gondol, hogy meg kell találnia az illat tulajdonosát. Erőt vesz magán, és megrántja a láncot. Nem mozdul, így most újra és újra próbálkozik egyre intenzívebben.

- Nem veszíthetem el… -nyögi utolsó erejével, és megfeszíti izmait felnyögve. A lánc az egyik oldalon széttörik a nagy erőfeszítéstől. Az illat egyre intenzívebb, és erőt ad neki, hogy még jobban küzdjön. A másik keze is kiszabadul a rabságból. Mikor eláll a tűz, kissé kótyagosan néz maga elé.

Ki kell jutnom innen. –mondogatja magának, energiája azonban egyre kevesebb. Érzi, hogy elveszíti őt, és most mérhetetlen dühében megragadja egyik lábán a láncot, és puszta kézzel eltöri. Már csak egyetlen lánc van, ami fogságban tartja, de a földre zuhan, és a nagy égési sérülések után megremeg teste.

Utolsó energiájával szippant a levegőbe, de az illat egyre kevésbé érezhető, míg végül elillan. Már egyáltalán nem érzi, csak az égett szövetek illatát, amely a saját, és legújabb áldozatának szaga. Erőtlenül feláll a földről, és újra próbálkozik. Meg kell őt találnia. Muszáj. Felordít, és dühkitörésében rávág a súlyos láncra, de az meg sem mozdul. Folyamatosan veri, és egy idő után az is széttörik. Az ajtóhoz vonszolja magát, de még nem regenerálódott teljesen, így vár, és próbál figyelni. Mérgében nem megy neki, de tudja, ilyenkor már elmennem az őrök, de még, ha nem is így lenne, akkor sem félne pár talpnyalótól. Agresszíven tör ki börtönéből a szabadságot jelentő felszín felé…