Tizenegyedik fejezet: Vérfarkasok {1.}

Sebes léptekkel szaladtam ki a szobából, és nem is számítottam arra, hogy újabb vámpírba botlok. Katherine-nel találtam szembe magam. A nő arcán a folyton szembe tűnő gúnyos mosoly látszott. Az ütközéstől kissé hátratorpantam, de aztán csakis arcát néztem. Mikor azonban próbáltam volna elmenni mellette, megállított. 

- Csak nem gondolod, hogy így hagylak elmenni. Tudod jól, hogy te csak egy gyenge ember vagy, és bármikor megölhetnélek. –eleinte rám nézett, de fölényességét bizonyítva a körmeit kezdte tanulmányozni. 

- Tudom, de én nem tettem ellened semmit. Nem akartam idejönni sem. –mondtam haragosan. Alex, és most már Katherine viselkedése miatt is ideges lettem. Főleg magamra haragudtam, mert nem tudtam elfutni a vámpír elől. Tudtam, esélyem sem lett volna ellene, ahogy ez meg is történt, de mégis haragudtam magamra, hogy így Elle-t is veszélybe sodortam. 

Szavaim után a nő gúnyosan felnevetett. 

- Nem tettél semmit? Így gondolod? –nevetgélt, mintha valami vicceset mondtam volna. –Elvetted Alex-et. Ez talán nem elég? –kérdezte, miközben most elkomorodott, és engem nézett. –De ha azt hiszed, hogy meg tudod tartani őt, nagyon tévedsz. Alex az enyém, és ez mindig is így lesz. –tette hozzá gyűlölködő tekintettel.

- Nem tudom, hogy miről beszélsz, de nem is érdekel. Ezt inkább beszéld meg Alex-szel. –mondtam haragosan, majd kikerültem őt, és elsiettem onnan.

Nem tudtam, hova tartok, csak ki akartam szellőztetni a fejem. Jól tudtam, hogy nem jutok messzire, hiszen Alex emberei árgus szemekkel követnek majd mindenhova, és nem engedik, hogy elszökjem. Sőt akár ő is bármelyik pillanatban itt lehet.

Azonban ez most nem érdekelt, hiszen tudtam, bármelyik pillanatban megölhet. Mivel a legalsó szinten voltunk, így könnyen megtaláltam a szabadba vezető utat.

Esett az eső és sötét is volt, de most ez sem érdekelt, így kiszaladtam a szakadó esőbe, és az erdő felé kezdtem el rohanni.

Nem láttam, hogy bárki is követne, és ez számomra most igazán furcsa volt. Itt lett volna az ideje, hogy megszökjünk Elle-lel, én pedig elszalasztottam. Vissza kell mennem érte. Nem hagyhatom, hogy ezek a vadállatok valami rossz dolgot csináljanak vele.

- A francba. –káromkodtam el magam, mikor majdnem elestem egy csúszós sziklában, de végül sikerült megállnom a lábamon. Amíg tanakodtam, hogy most mégis mihez kezdjek, az erdőből közeli farkas vonyítás hangzott. Ijedten kaptam arrafelé a fejem, és azzal bíztattam magam, hogy a farkasok jobban félnek az emberektől, mint fordítva. Biztosan nem fog idejönni.

Azért lassan távolodni kezdtem az erdőtől, majd nem törődve fáradtságommal, elkezdtem futni a vár felé.

Amikor hangos, haragos vicsorgásokat hallottam, majdnem felsikoltottam, de mégsem tettem, mert lehet, hogy ezzel csak feldühíteném őket, így próbáltam kissé gyorsítani a lépteimen.

Magam mögé néztem. Ezeknek a farkasoknak piros vérben úszó szemeik voltak, de nem volt időm jobban szemügyre venni, mert inkább előre fordultam. Ha most elesek, akkor vége, bár tisztán látszott, hogy a fenevadak hamarosan lehagynak, és én még csak a közelében sem vagyok a várnak.

Amikor már kezdtem feladni, valakik nagyon gyorsan elsuhantak mellettem. Az alakokat nem tudtam kivenni, hiszen olyan gyorsan futottak, hogy csak a szellőt éreztem. Ekkor a vad vicsorgás keserű nyekkenésbe csapott át, és a farkasok próbálták vadul faldosni az alakokat.

- Alex? –kérdeztem eső áztatta, meglepett arccal, de közben hátráltam. Tudtam, hogy ennek nem lesz jó vége. Tudtam, hogy meg akarja majd ölni azokat a szegény állatokat, akik éppenséggel csak éhesek voltak, és valószínűleg nincs mit enniük a vadonban. Annak azért persze nem örültem, hogy pont engem szemeltek ki vacsorának, de megértettem, hogy éhesek. 

Azt is tudtam, hogy emiatt a kis kiruccanásomért talán meg is megkínoznak és megölnek, vagy ami még rosszabb, talán Elle-t fogják bántani. Jaj, mit tettem…. –gondolkodtam el. Ahogy hátrafelé lépdeltem a vizes, sáros talajon, egyszer csak elestem, de azonnal fel is keltem a földről. Aztán már csak azt láttam, hogy pár farkas lefogva a földön hever. A vámpírok fogták le őket, de még ekkor is vicsorogtak, és folyton próbáltak kijutni a vámpírok szorításából.

- Megbánjátok, hogy a területünkre tévedtetek, mocskos korcsok. –kiabálta Alex, majd belerúgott az egyik farkasba, én pedig ijedten hátrébb léptem.

- Ne csináld ezt. –mondtam ijedten, és könnyes szemekkel néztem őt, mire Alex az egyik farkasra köpött, és elindult felém.

- Ebbe ne szólj bele. Egyébként pedig miattad történt mindez. –kiabált artikulálatlanul, és közben a farkasok felé mutatott. Emiatt még jobban megijedtem, és ijedten léptem hátrébb.

- Sajnálom. –töröltem le a könnyeket, de azok csak nem akartak elapadni. –De kérlek, engedd el őket. –mutattam a farkasokra, de Alex most a többi vámpír, és a farkasok felé fordult. - Vigyétek a korcsokat oda, ahova valók.

Ekkor a vámpírok megfogták a grabancuknál fogva a farkasokat, és elindultak velük a vár felé. Alex érzelemmentes arccal odajött hozzám, és felemelve, vámpírsebességgel a várba vitt.

Tizedik fejezet: 984. január 21.

- Bocsánat, hogy megzavartam ezt az idilli képet. Nem volt szándékomban. –mondta a nő, de beljebb sétált, és a csípőjére tette a kezét. Eközben még feljebb húztam magamon a takarót, és felülve az ágyon a háttámlának dőltem. A nő úgy nézett ki, mint egy igazi modell. Magas volt, és hosszú, göndör, barna haja tökéletesen omlott hátára. Sötét szemei ártalmatlan tekintetet kölcsönöztek neki, mégis úgy éreztem magabiztos lépéseiből, és szigorú arcából, hogy vigyázni kell vele. 

- Mit akarsz itt, Katherine? –kérdezte Alex, miközben felkelt az ágyból, és felvette alsónadrágját. 

- Micsoda szívélyes fogadtatás. –mondta a nő karba tett kézzel, és közben olyan arcot vágott, mint aki citromba harapott. –Egyébként azért jöttem, mert hallottam, hogy itt vagy. –mondta, majd rám nézett. –Sok mindent mondtak a madárkáim. –tette hozzá, majd lenézően végignézett rajtam. Felhúzva a lábam, vártam, hogy mi fog történni. 

- Az jó. Jó, ha beszélnek a visszatértemről. –szakította meg a nő elmélkedését. –Itt az én rendem szerint lesz minden, ahogy azt apám akarta. –tette hozzá Alex, majd a bárpulthoz sétált, és két borospohárba töltött vörösbort. Lassan felém sétált a pohárral a kezében, és a pohár szájánál fogva átadta nekem, majd belekortyolt a sajátjába. 

A Katherine-nek hívott nő arcán ekkor még jobban elhatalmasodott a döbbenet, de csak egy pillanatra mutatta ki ezt. 

- Remélem, visszatér majd az én Alex-em is végre. Emlékezz vissza 1868-ra, és keress meg. –vigyorodott el a nő hamiskásan. –További szép napot. –ezzel lassú, kecses léptekkel sétált ki a szobából, mint egy macska. 

- Ő ki volt? –kérdeztem, majd megkerestem a bugyimat az ágyban. 

- Katherine. –válaszolta röviden Alex, de én továbbra is kíváncsian vártam a válaszát. –Még nagyon régen ismertem. Olyan voltam akkor is, mint most. Imádtam a vért, és a nőket. –mondta, miközben felvett egy farmernadrágot, majd leült mellém, és meglepődve vettem észre, hogy elkezd mesélni... 

984. január 21. (Párizs, Franciaország) 

A hegedű muzsikája betöltötte az egész termet azon az estén. A trónteremben megrendezett álarcos estély az akkor trónon levő Elisabeth királynő kedvéért volt. A nő felszegve a fejét nézte a miatta összegyűlt tömeget, és egy-egy embernek kurtán biccentett. 

- Gyönyörű esténk van, nem gondolja? –kérdezte Alex az egyik szemérmesen pislogó hölgytől. 

- Valóban. –válaszolta, majd kortyolt az egyik pincér által felszolgált pezsgőből, és a férfire szegezte a tekintetét. Kíváncsi volt, hogy ki ez az úr az álarc mögött, hisz így is tisztán látszott, hogy nagyon is jóképű, és a szemei is tetszettek a hölgynek. 

- De szebbé is tehetnénk, ha szeretné. –tette hozzá közelebb hajolva hozzá, majd hátrébb lépett, és elvigyorodott. 

- Ó. –a hölgy csak ennyit tudott mondani, mégis izgatottan követte a sötét hajú, kék szemű férfit. Alex úgy érezte, ismét sínen van. Már csak a vár egyik szobájába kell vinnie a lányt, és arra fogja kérni, hogy csinálja még, amit éppen tesz vele. 

Amikor bementek az egyik szobába, Alex azonnal megcsókolta az idegen nőt, és levette róla az álarcot is. Teljesen átlagosan nézett ki a lány, csak zöld szemei voltak kirívóak többi testrészétől eltérően. Azonban Alex-et ez most nem foglalkoztatta. A lányt az ágyra tette már meztelenül, és ő is levetkőzött, majd mellé feküdt az ágyban, és szenvedélyes csókban forrtak össze. 

Ekkor a nehéz faajtó nyikorogva nyílt ki, és belépett rajta Katherine Pierce. 

- Ó, édesem. Ki gondolta volna, hogy itt talállak. –vigyorodott el, és ledobta magáról lenge ruháit. –És engem meg sem hívtál… -tette hozzá rosszallóan rázva a fejét, miközben közelebb ment, majd lefeküdt a páros közé. 

Alex-nek nem kellett sokáig mondani, hiszen szerette az ilyen extrém helyzeteket, és belement a játékba. 

Az állatias szex végén a hölgy, akinek a nevét sem tudták, Katherine, és Alex remegve élveztek el, és pár percig Alex csak nézte a plafont az ágyon fekve. 

- Ideje vacsorázni. –törte meg a monoton csendet Katherine, és Alex-re nézett, aki ezen szavak hallatán elmosolyodott. Alex és Katherine meg sem igézve a lányt, harapott annak nyakába, aki emiatt velőt rázóan sikított a kis szoba falai között. 

A jelen

Megdöbbenve hallgattam végig a sztorit. Szóval Katherine-nel tulajdonképpen gyilkolásztak, és nem is akárhogy. 

- Értem. –jelenleg csak ezt az egy szót tudtam kimondani, bár amióta ismertem, ahogy megismertem, mindig is tudtam, hogy képes lenne ölni, akár engem is. 

- Csak ennyi? –szólt hozzám Alex meglepődve, de amikor látta arcomon azt a döbbent arckifejezést, amit nem tudtam letörölni magamról, elhallgatott. 

- Meddig akarsz még itt tartani? –kérdeztem meg nem törődve a következményekkel, és beletúrtam rakoncátlan tincseimbe. 

- Ameddig csak akarlak. –válaszolta egyszerűen Alex elsötétült tekintettel.

- És az nem számít, hogy én mit akarok? Én nem akarok itt lenni. Nem akarok gyilkosok között lenni, arra várva, hogy megölj. –mondtam kiabálva, és a könnyeimmel küszködve. –Miért pont én? És meddig akarsz életben tartani? –tettem hozzá hisztérikusan, majd felkeltem az ágyról, és elkezdtem felöltözni. Reméltem, hogy nem állít meg, mert egyedül akartam lenni. 

- Hagyd abba ezt az értelmetlen hisztit. –fogta meg a kezem, és erőszakosan megcsókolta ajkaimat, de én kitéptem magam a karjai közül, és kirohantam a szobából.

Kilencedik fejezet: A vacsora

A tükör előtt állva néztem magamon azt a ruhát, amit nem rég kiválasztottam. Eddig úgy gondoltam, nem sokat mutat majd belőlem, ugyanis én nem voltam az a mutogatós típus, most mégis úgy gondoltam, hogy nem elég visszafogott. Úgy éreztem magam, mint aki felkínálja magát egy férfinek. 

Érdekes volt ezen gondolkodni, hiszen én még nem rég veszítettem el a szüzességem. Akkor, amikor Alex….szóval, amikor ez a férfi a találkozásunk után elvette. Amikor erre gondoltam, nagyon zavarba jöttem, hiszen most eszembe jutott, hogy milyen hevesen csókolta a bőröm, és hogy milyen gyengéden játszott melleimmel, és csiklómmal. Egy pillanatra libabőrözni kezdtem, de aztán elhessegettem ezeket a gondolatokat, és felvettem a cipőt. 

- Mehetünk. –mentem Sylar elé, majd megindultam mellette a hosszú folyosókon. Az ebédlőn át (merthogy ebédlő is volt a várban), elérkeztünk az erkélyhez, ahol egy megterített asztal fogadott. Alex az erkély szélére támaszkodva szivarozott, és nézte a tájat. 

- Itt vagyok. –szólaltam meg, miközben Alex-et, és a tájat néztem.

- Tudom. Ne feledd, nem ember vagyok. Annál sokkal több. –mondta, majd felém fordult, és kifújta a szivar füstjét. Fekete öltönye tökéletesen illeszkedett rá, és a haja is pontosan úgy állt, mint mindig: tökéletesen. 

- Igen, tudom. Ezt sosem tudom elfelejteni, hiszen mindig elmondod. –válaszoltam összeszűkítve a szemem, majd az asztalhoz mentem. 

- Hm, tudtam, hogy jól fogok választani. –nézett végig rajtam, mire én zavarba estem, és leültem az egyik székre. –Tudod, ezeket a ruhákat egytől egyik én választottam. Ismerek a méreteidet… minden kis porcikádat. –mosolyodott el perverzen, majd közelebb sétált hozzám, és megcirógatta a vállam, amitől ismét libabőrös lettem. 

- Megtudhatnám, hogy mit akarsz ezzel elérni. –kérdeztem összeráncolt homlokkal. – Inkább együnk. Ez volt a feltételed ahhoz, hogy találkozhassak Elle-lel. –tettem hozzá, és kissé megnyugodtam, amikor leült velem szembe. 

- Rendben, teljesen igazad van. –mondta, majd melleimre szegezte a tekintetét, de aztán szemeimbe nézett. Próbáltam olvasni a tekintetében, de abból nem tudtam kiolvasni semmit. Nem is tudtam hírtelen, hogy mit keresek itt. Nem kellett volna ennyit készülődnöm. Kissé elbizonytalanodtam abban is, hogy nem e saját önszántamból vagyok e itt. Hogy csak Elle miatt teszem e ezt meg, vagy valami más is van e a háttérben. 

Mikor felszolgálták a steaket, az nagyon jól esett. Régen ettem ilyen finom ételt, így gyorsan hozzá is fogtam. Kissé mohó voltam, de mikor ezt észrevettem, lelassítottam, és lassabban, megrágva az ételt, ettem. 

- Te hogyhogy ilyet eszel? –kérdeztem, mikor láttam, hogy Alex is falatozik. 

- Hogy miért nem vért iszom előtted? Talán jobb lenne? –kérdezte szúrós tekintettel. –Ha akarod, idehozathatok egy embert is, akiből kiszívhatom a vért. –mondta szárazon, majd megtörölte a száját. 

- Azt nem akarom. –mondtam csendesen, és levéve róla a tekintetem, az asztalterítőre szegeztem. 

- Egy kis bort? –kérdezte, miközben felemelte az üveget. 

- Rendben. Kérek. –válaszoltam, majd figyeltem, ahogy fél kézzel, meg sem remegő kézzel önti ki a bort. Én biztos voltam benne, hogy kiöntöttem volna. –Köszönöm. 

Amikor ismét Alex felé néztem, mögötte az egyik köves részen meglepő dolgot láttam. Az egyik kövön egy farkas lépdelt lassan, megfontoltam. 

- Ott egy farkas? –bukott ki belőlem, mire Alex hátra sem figyelve undorodva nézett maga elé. 

-A farkasok mindenhol ott vannak. –csak ennyit mondott, majd maga mögé nézett, és érdektelenül visszafordult. 

- Szép állatok. –mondtam még mindig a farkast nézve, de ez Alex-nek nem igazán tetszett. 

- Undorítóak. –motyogta maga elé, de még úgy, hogy én halljam. Ezek után nem szólaltunk meg. Nem értettem, hogy hogy lehet azt mondani ezekre a gyönyörű állatokra, hogy undorítók. Aztán eszembe jutottak a legendák, amelyek a vérfarkasokról és a vámpírokról szóltak. Az örök ellentétekről, amik e két természetfeletti lény között létezik. De eddig azt hittem, hogy ez csak a filmeken, és a könyvekben létezik. Azonban, amióta ez az őrült vámpír elrabolt, és elhozott a várához, amely tele van hozzá hasonló lényekkel, nem volt kérdés többé, hogy vérfarkasok is léteznek. Vajon még milyen lények léteznek? A kisgyerekek félelme, a mumus vajon valós lény? Elég viccesnek találtam, és észre sem vettem, hogy elmosolyodok gondolataimon. 

- Mire gondolsz? –kérdezte Alex, majd felállt az asztaltól. 

- Semmi. Mindegy. –válaszoltam, majd megtöröltem ajkaimat az asztalra készített hófehér szalvétába. 

- Rendben, akkor jöhet a desszert. –vigyorodott el, majd megfogta a kezem, és behúzott az étkezőbe. Nem tudtam, mit akarhat, mert kiküldött mindenkit, aki a teremben volt. Csak egy nagy asztal volt bent székekkel, Alex, és én. Az asztalon meg volt terítve mindenféle gyümölccsel, és desszerttel, ami még egy csapatnak is sok lett volna, nem hogy nekünk, kettőnknek. 

- Ezt mind meg akarjuk enni? –kérdeztem tágra nyílt szemekkel, majd elvettem egy szem epret, és beleharaptam. 

- Nem hinném, hogy ennyi ételt meg tudnánk enni, de amit kívánsz, azt vedd el. –válaszolta a szemeimbe nézve. Volt a nézésében valami, amitől zavarba jöttem. –Én is mindig megkapom, amit akarok. –tette hozzá, és közelebb lépett, majd a kezébe vett egy szem epret, és bevette a szájába. Eközben végig szemeimbe nézett. 

Ezután olyan sebességgel jött közelebb hozzám, amelyre csak a vámpírok képesek. Kezeit derekam körül éreztem, amelyek keményen körém fonódtak, és nem engedték menekülésem. Ajkai szenvedélyesen, mégis gyengéden tapasztotta az enyémre, de én nem tudtam, mi tévő legyek. Ha viszonzom, az olyan, mintha feladnám, hogy valaha is elenged, de volt egy megmagyarázhatatlan érzés bennem, hogy viszonozni akarom. Végül én is visszacsókoltam, és karjaimat vállaira tettem. Egyre hevesebben csókoltuk egymást, és már abszolút nem tudtam gondolkodni azon, hogy ezt mégsem kéne tennem. 

Amikor fenekemre csúsztatta a kezét, és hozzányomott ágyékához, érezhettem, hogy fallosza megkeményedett. Ezután felemelt az ölébe, és egy pillanat alatt a szobájába vitt, és letett az ágyra, majd felém magasodott. Egyik keze combomon pihent, és feljebb húzta a selyemruha anyagát. 

Nem szabadott volna, hogy ez még egyszer megtörténjen, de ebben a pillanatban nem érdekelt senki és semmi. Mikor hátamon végigszántott ujjaival, a ruha cipzárját is lehúzta, majd két vállamról letolta a ruha vékonyka pártjait. 

- Gyönyörű vagy. –mondta, majd nyakamhoz hajolt, és megcsókolta. Ezután egyre lejjebb haladt testemen. Még senki nem mondta ezt nekem úgy, ahogy abban a pillanatban ő. Fátyolos tekintettel néztem a szemébe, és közben ő is levette magáról a lezseren begombolt inget, majd lassan az összes ruhát, ami rajta volt. 

Mire feleszméltem, már mind a ketten teljesen meztelenek lettünk, és most ez nem zavart. Mintha eltörölték volna a szégyenlősségemet. 

Teljesen közel álltam hozzá, és ujjaim begyével finoman végigsimítottam mellkasán, majd hasán, és végül falloszán. Ekkor halk morgással válaszolt, és lehunyta a szemét. 

Mikor ismét rám nézett, felemelt a földről, és karjaiban elvitt az ágyhoz, hogy arra letegyen. Felém kerekedett, és újra megcsókolt. Ajkai most nem voltak követelőek, inkább lágyan értek az enyémhez. Ujjaival eközben minden érzékemet bizsergette, ahogy végighúzta ujját nyakamon, melleimen, és megkeményedett mellbimbóimon, majd hasamon, és végül belső combomon. Itt sokáig elidőzött, és pedig valami feszítő, bizsergető érzést éreztem, mely egyre inkább elhatalmasodott rajtam. Kívántam őt. Akárhogy viselkedett velem eddig. Akármilyen erőszakos volt velem, és Elle-lel, ahogy elhozott ide, ez mintha most mind nem is számított volna. 

Ujjaival most szeméremajkaimon játszott, én pedig éreztem, hogy nem bírom tovább. Felé nyomtam csípőm, de ő nem engedett. Továbbra is csak játszadozott a felizgult testrészen, az őrületbe kergetve engem. Halkan felnyögtem, és ismét felemelte csípőm, hogy nekinyomjam, és ekkor két ujjával áttért nedvességemre. 

Eszeveszetten gyűrtem össze a selyemtakarót, és lehunyt szemmel élveztem, amit legérzékenyebb pontommal tesz. Már majdnem elvesztem az élvezetben, amikor hírtelen abbahagyta. Oh, ne. Miért teszi ezt velem most? Felnéztem arcába, és rövid ideig, csak őt néztem, és hogy mi fog most történni. 

Csípőjét előrelendítve belém hatolt, aminek hatására mindketten elégedetten sóhajtottunk fel. Teljesen kitöltött, és habár ezt az érzést nem szoktam meg, hiszen még ezen kívül csak egyszer történt meg velem, azért nagyon is tetszett. 

Először meglepően lassú tempót diktált, nem úgy, mint először, de aztán egyre gyorsabb lett. Csak testünk csattanását lehetett hallani, míg egyszer a mozgásnak vége szakadt, és kihúzódott belőlem. Remegő testtel élveztem a gyönyör hullámait, melyek végigfutottak a testemen, és csak mikor már egy kissé csitult, akkor tudtam annyira összeszedni magam, hogy Alex-re nézzek. Mellém feküdt, és nézte, ahogy élvezek. 

Mikor teljesen lecsillapodtam, felé fordultam. Nem tudtam, hogy hogy lesz ezután, de most nem számított. Kissé kifáradva szuszogtam a mellkasára hajtva a fejem, míg el nem nyomott az álom.

Másnap reggel, amikor felébredtem, Alex megint ugyan olyan kiismerhetetlen volt számomra Ugyan az érzéketlen vámpír nézett rám, mint előtte, így most hátrébb húzódtam tőle, és hátamra fekve próbáltam összeszedni magam. Ekkor azonban valaki megzavart minket, mielőtt bármit is mondhattam volna.

Nyolcadik fejezet: Újra találkozás Elle-lel

- Biztos te kezdtél ki vele. –puffogott Alex, miközben a kanapé előtt ide-oda járkált idegesen, és néha rám nézett. De hiszen én nem csináltam semmit. Egyébként sem szeretnék itt lenni. Egyébként is mi jogon von kérdőre? Nem vagyok senkije. Azért nem szóltam semmit, hanem inkább szó nélkül kimentem a fürdőszobába. Amikor megengedtem a kádba a vizet, a tükör elé álltam, és kontyba fogtam a hajam. Ekkor azonban összerezzentem, mert valami összetört odakint. A szobába mentem, ahol az egyik váza a földön volt összetörve. <br>

- Ez mire volt jó? –szólaltam meg morcosan. –Ha már itt kell lennem, legalább had fürödjek meg rendesen. –utaltam arra, hogy most kimehetne abból a szobából, ahova hozatott. <br>

- Rendben, fürödj. Nem tartalak vissza. –mondta, majd lassan közelebb jött hozzám. <br>

- Akkor kérlek, most menj ki a szobából. –mondtam, majd vártam egy kicsit, amíg kimegy, de ő nem hogy kifelé ment volna, inkább felém közeledett. <br>

- Most mire készülsz? –beszéltem hozzá, de ő mintha nem is hallotta volna, megcsókolt. Egy pillanatra átadtam magam a csóknak, de aztán az eszem magához tért, és arra gondoltam, hogy kényszerített, hogy jöjjek vele. Elle-t pedig egy ideje nem is láttam. <br>

- Nem. –mondtam, majd eltoltam magamtól. –Mond meg, hogy hol van Elle. –néztem rá dühösen, és hátrébb léptem. <br>

- Te egy királlyal beszélsz. Hogy gondolod, hogy elviszlek csak úgy hozzá. Amúgy pedig nem lökhetsz el magadtól csak úgy –makacskodott, majd ismét magához szorított, és megcsókolt. Erőszakosan dugta nyelvét a számba, és míg egyik karja átölelt, a másikkal melleimnél matatott. <br>

Nem tudtam hírtelen, hogy mit akarok. Nem tudtam, min hezitálok, de éreztem, hogy nem tudom, hogy lépjek e, vagy hagyjam, hogy sodorjon az ár. Végül ellöktem magamtól, és meg sem gondolva tettem, megpofoztam. <br>

- Ezt még megbánod, te szőkeség. –kiabált, majd az íróasztalon levő dolgokat lesodorta, melyek hangos csörömpölés mellett estek a földre. Eszelős tekintetét látva hátrahőköltem, és meg sem mozdultam. –Engem senki nem utasít vissza. –kiabált. Aztán mintha valamin elgondolkodott volna, de minden olyan gyorsan történt. <br>

- Ma este el kell jönnöd velem vacsorázni. –jelentette ki fogát csikorgatva. <br>

- Nem megyek el veled. –vágtam rá, mire ő egészen közel jött hozzám. <br>

- Rendben, akkor nem kapsz enni. És persze arról is lemondhatsz, hogy látod Elle-t. –mondta ugyanolyan kiabálva, mint eddig is, majd kiment a szobából. <br>

Pár órával később valaki kopogott az ajtón. Itt még sosem esett meg velem, hogy kopogtattak volna, hiszen mindig szinte betörték az ajtót. Kíváncsian figyeltem a bejövő alakot, mely egy magas, vékony, ám igen erősnek tűnő férfi képét festette le. A férfinek olaszos külseje volt hátranyalt hajával, és hosszú, kissé görbe orrával. Az az érzésem volt, hogy ez az ember vagy vámpír régóta itt lakik, de ha vámpír, akkor ő az a fajta, aki jobban ad magára, mint azok, akiket az udvaron láttam. <br>

- Jó napot kívánok, Natalie. –köszönt, majd közelebb jött hozzám, és bemutatkozott: - Én Sylar vagyok. Már évek óta mindenki így hív, és az eredeti nevem nem is fontos. A lényeg, hogy Alex bizalmasa vagyok. –mondta zsebre tett kézzel, laza stílussal. –Most velem kell jönnöd, kiválasztani a ruhát, amiben ma este megjelensz Alex előtt. Nem én vagyok erre a legmegfelelőbb vámpír, de ha már így adódott, megteszem. –mondta enyhén felvont szemöldökkel, majd végignézett rajtam. Méregetett, de nem foglalkoztam ezzel, inkább összeszedtem magam, és megkérdeztem tőle az engem legjobban foglalkoztató kérdést: <br>

- Ha veled megyek, utána láthatom Elle-t? Elviszel hozzá? Egyébként hogy van? –kérdeztem félénken, reménykedve a pozitív válaszban. <br>

- Igen. Tudom, hogy hol van, de az utolsó kérdésedre nem tudok választ adni. Nem tudom, ki az az Elle. –felelte kurtán, majd unottan hozzátette: - Akkor követsz, vagy magammal kell ráncigálni? <br>

- Megyek. –mondtam neki, majd felkeltem az ágyról. Nem tudta elvenni a kedvem a vámpír stílusa sem attól, hogy végre beszélhetek Elle-lel. Tudhatom, hogy hogy van legjobb barátnőm, aki miattam került ebbe a veszélyes helyzetbe. Ha nem lett volna mellettem azon az estén, amikor ez a vámpír követett, akkor most nem lenne itt, ebben a helyzetben. Nem akartam erre gondolni. El akartam hessegetni az önmarcangoló gondolatokat, és most ismét a folyosón levő díszeket kezdtem tanulmányozni, mint mikor ide kerültem, és próbáltam megjegyezni az utat Elle felé. Nem érdekelt a ruha. Nem érdekelt, hogy miben megyek arra a vacsorára, ahol reméltem, hogy nem én leszek a főfogás. Csak az érdekelt, hogy találkozzak Elle-lel. <br>

Egy terembe mentünk. Tele volt minden polcokkal, és szekrényekkel. Ennyi és ennyi féle ruhát még sehol nem láttam. Valószínűleg nagyon sok nő örült volna annak, hogy minden ruha másmilyen, mégis mindegyik nőies, és érdekes módon mindegyik az én méretem. Volt itt mini ruha, a hátán kivágott estélyi, elől mélyen dekoltált csillogó ruha, amit a dívák hordanak, de egy közös volt, mind a legdrágább márkákat képviselte. Azt is észrevettem, hogy minden ruhában volt valami kivágott rész, ami láttatni engedte a dekoltázst, a lábakat, a hasat, vagy éppen a hátat. Egy-egy felpróbált ruhadarabnál elvörösödtem, mert szerintem igazán merész volt. Végül kiválasztottam egyet, ami a legkevésbé volt merész, és talán a legkevesebbet engedte láttatni, és választottam hozzá egy hozzá illő magas sarkú cipőt. A cipőválaszték is elég tág volt, bár a legtöbb magas sarkú cipő volt. Csak elvétve lehetett találni egy-egy laposabb vagy nem túl magas sarkú cipőt. <br>

- Akkor mehetünk? –kérdezte várakozva a Sylar nevű férfi, de arca kifejezéstelen maradt, mint ahogy eddig is. <br>

- Igen. Már alig várom, hogy találkozzunk. –mondtam, most mosollyal az arcomon. Nem akartam leplezni őszinte örömömet, de nem is tudtam volna. Végigmentünk valami folyosón, aztán befordultunk egy kanyarba, majd megérkeztünk egy szoba ajtaja elé. Ezen a folyosón régi képek voltak kifüggesztve. Minden képen volt egy személy, de az egyik képen két kisfiút lehetett látni az anyjuk ölében. A két kisfiú arcán nem láttam semmiféle gyermeki örömet. Ruhájuk jól vasalt volt, és olyan komolyan meredtek a néző felé, hogy az már ijesztő volt. Olyanok voltak, mintha felnőttek lettek volna, csak éppen gyermeki testtel. A két fiú arca tökéletesen hasonlított egymásra. <br>

Bementem a szoba ajtaján. A szoba ugyanolyan szépen rendezett volt, mint az, amiben én voltam. Az ablakban pedig ott ült barátnőm, Elle. Tökéletes jól volt. Legalább is az látszott rajta, hogy rendbe jött. Persze az ő arcán is az látszott, ami az enyémen. A rabság fájdalma. Hogy nem mehet sehova. <br>

- Elle. –mondtam ki örömmel a nevét, majd odafutottam hozzá, és átöleltem. –Hogy vagy? Minden rendben veled? Nem csináltak veled semmi rosszat? –halmoztam el kérdéseimmel, de aztán próbáltam leállni, hogy ő is szóhoz jusson. <br>

- Velem minden rendben. Én téged jobban féltettelek, hiszen gondolom téged többször meglátogatott az az Alex, aki elrabolt, nem? –vonta fel szemöldökét. <br>

- Az a vámpír egy…áh, nem is mondok semmit. Egyébként is itt van az egyik bizalmasa. Sylar-ként mutatkozott be. –suttogtam. Nem akartam, hogy hallgatózzon, mert úgy veszélybe került, hogy máskor is ideengedjenek. <br>

Elle nagyokat pislogva Sylar felé nézett, aki most háttal volt nekünk, mintha egy ajtónálló biztonsági őrrel lenne dolgunk. <br>

- Igen, Sylar vagyok. –fordult felénk a férfi, mire kissé zavarba estünk mindketten. Elle magasan nézett fel Sylar-re, mint aki még nem látott embert. –Szóval te vagy az a híres Elle. –szólt ismét Sylar, és többször végignézett Elle-len. Elég hosszú ideig nézte, de aztán mintha feleszmélt volna, hogy itt neki mi a dolga, így visszament az ajtó elé, most felénk nézve, illetve leginkább Elle-t figyelte, amitől láttam, hogy most zavarba jött a lány. Mintha neki is tetszene ez a férfi. Kissé elvigyorodtam, és arra gondoltam, hogy majd kifaggatom. <br>

Egy rövid ideig még beszélgettünk. Elmesélte, hogy hogyan gyógyították meg itt, hogy ilyen hamar jól lett. Normál körülmények között biztosan azt gondoltam volna, hogy ő ezt csak álmodta, de most nem volt semmi sem normális. <br>

- Mennünk kell. –jött oda Sylar, így hamar eljött a búcsú ideje is, láttam, hogy kissé furcsán viselkedik most, és hogy mély levegőt vesz, de aztán elfordul, és kifelé megy a szobából. Biztosan azért csinálta ezt, hogy el tudjak búcsúzni a mai napra Elle-től, ezért most megölelgettem barátnőmet, és egy papírra a következőket írtam: „Hamarosan megszökünk innen”. Reméltem, hogy ez tényleg így lesz, és hogy ezt a papírt nem találja meg senki mielőtt Elle-nek sikerülne eltűntetni. Ezekkel a gondolatokkal hagytam el a szobát Sylar-ral.

Hetedik fejezet: A rég nem látott vámpír

Anton bosszankodva sietett végig a folyosón. Szemeiből szikrákat szórt, mintha ezzel gyilkolni lehetne. A legalsó szinten levő fedett részen, ahonnan a kertre lehetett látni, egy ideig csendben nézelődött, majd egyszer csak, belerúgott egy fal mellett elhelyezkedő vázába, és közben mérgesen mordult fel. Ezt nem Anton lába, sokkal inkább a váza bánta, mely nagy robajjal széttört. Ekkor neszre lett figyelmes, és a hang irányába nézett. A hosszú folyosó végében egy női alakot pillantott meg. A nő nem takargatta az arcát, pedig sok kárt okozott már a városban, melyben egykoron élt. Arca láttán Anton-nak sunyi mosoly futott át az arcán, és hamar felvette álarcát, mely alá valódi arcát rejtette, ahogy a nő kecses léptekkel közeledett felé. <br>

- Katherine… Micsoda meglepetés. 1000 éve nem láttalak. –jegyezte meg ironikusan, és szája sarkában a mosoly még szélesebbre húzódott. <br>

- Igen. De most itt vagyok. –hajtotta oldalra a fejét a lány, majd enyhén szétnyitotta ajkait, és egészen közel hajolt Anton-hoz. <br>

- Látom, még mindig nem változtál. –mondta erre Anton felvont szemöldökkel, és közben megcirógatta a lány nyakát, majd egészen ajkaihoz hajolt. <br>

- Valóban nem…Na és hol van Alex? Vagy talán rosszul tudom, hogy meg tudott szökni a börtönéből? –ekkor Katherine sokkal jobban figyelt. Senki nem ejtette rabul őt, csak ez a férfi tudta, Alex. Még maga is meglepődött, hogy hogyan sikerült neki. Pár percig belenézett Anton szemébe, de aztán elfordult, és az egyik oszlopnak támaszkodva nézett a távolba. <br>

- Oh, szóval Alex-et keresed… Hát persze, mindenki őt keresi… -Anton arca komor lett, és idegesen összeszorította állkapcsát. –Nem tudom, hol van. Talán megint a nőjével… Gondolom, biztosan tudsz róla, ha itt vagy. –vonta fel a szemöldökét, majd megfogva Katherine karját, és maga felé fordította. Utálta, ha valaki hátat fordít neki. Kijár a tisztelet nekem, hiszen herceg vagyok. Ezen gondolkodott, miközben Katherine szemeit nézte gorombán. -Az a szexi kis vadmacska tudhat valamit. Biztosan csak a szex miatt kell Alex-nek, hiszen ő nem vésődik be egy nőbe sem, ahogy én sem… -arcáról nem nagyon lehetett leolvasni semmit, csupán az elégedetlenséget, mely mindig is tükröződött arcán. <br>

- Oh igen, hallottam róla. Ezért is vagyok itt. –szavai sunyin hangzottak, és féloldalas mosoly jelent meg arcán. Kezét egy határozott mozdulattal tépte ki Anton kezei közül, és arcán nem látszódott jele annak, hogy bármiféle megerőltetést is jelentett volna neki ez. <br>

- Mire gondolsz? Összefoghatnánk a megvalósításában. –mosolyodott el Anton. <br>

- Azt hittem nagyfiú vagy már, és nem kellek a terveid megvalósításához. De talán egymás hasznára válhatunk. Főleg akkor van szükségünk egymásra, ha Sylar is Alex-szal van, ami valószínű… –gyűlölködve köpte a szavakat a gyönyörű, mégis velejéig romlott nő, és közben apró ráncok keletkeztek homlokán. <br>

- Sylar mindig is Alex pártját fogta, de ezt te is tudod. –mondta Anton elhúzva száját. –Mindig is őt kedvelte jobban az a nagy böhöm… -hangos elmélkedésében felvonta egyik szemöldökét, majd sóhajtott egyet. <br>

- Igen, tudom. De miért várod el, hogy ez másképp legyen? Sylar Alex bizalmasa. Mindketten ugyan olyan vámpírok, és imádják a vért. –az utolsó szót úgy ejtette ki, mintha az örök élet gyümölcséről beszélgetne két ember. Katherine szinte sóvárgott érte, ahogy ez minden vámpír gondolatában volt. <br>

- Ez velem is így van. –szorosan Katherine mögé állt, és elhúzta a nő haját a nyakától. –Imádom a vért, és ölni is képes vagyok érte, ahogy Alex is. –ajkait végigszántotta Katherine puha bőrén, és magába szívta az illatát. Nem olyan, mint mikor egy ember vérét szívom, de így is tökéletes. Gondolatai ezen jártak, majd belemélyesztette a fogait a nő nyakába. <br>

Katherine arca megrándult abban a pillanatban, mikor megérezte a férfi ajkait, mert ekkor azt képzelte, hogy ő Alex. Hagyta magát a férfinek, de a férfi bőrének illata az illúziót szétrombolta, bár viselkedésében majdnem teljesen olyan volt, mint mikor megismerte Alex-et, az ígéretes férfit, aki sosem lehetett az övé. Egyszer a királynő, egyszer pedig ez a nőcske akar közénk állni, de azt nem engedem. Katherine arca elsötétült, de most hátrahajtotta a fejét, és megsimogatta Anton arcát, miközben már a férfi szobájában voltak. Erre jó a vámpírsebesség: egy pillanat alatt oda visznek a lábaid, ahova akarod. Az éjszaka csendjét csak Anton és Katherine nyögéseinek dallama zavarta meg…

Hatodik fejezet: Összezavarva

Egyedül a romos szobában. Egy ideig sokkos állapotban nézelődtem, aztán már nem érdekelt a kupi. Hátrasimítottam a hajam, majd az ablakhoz sétáltam. Ahogy így bambultam, és elvoltam egymagamban, hirtelen kopogásra lettem figyelmes, majd az ajtó kitárult. Egy megtermett férfi jött be az ajtón, aki furcsán, üveges tekintettel nézett rám.

- Jó napot. Mit szeretne? –kérdeztem kíváncsian, de ő csak szó nélkül megfogta a karom, és se szó, se beszéd, elindult velem az egyik folyosón.

- Hé, hova megyünk? –szóltam ismét hozzá, de az nem válaszolt. A folyosó is hasonló stílusban pompázott, mint a már szétvert szoba, ahonnan kiráncigáltak.

- Igazán tanulhatnának itt egy kis jó modort. –tettem hozzá sértődötten, miközben a férfi kinyitott egy ajtót, majd betessékelt az ajtón.

Azonnal az ajtó felé siettem, hogy kapjak pár kérdésre választ, de mielőtt bármit tehettem volna, az ajtót becsapta előttem. 

- Hé. –csapkodtam az ajtót. –Azonnal engedjen ki. –tettem hozzá már hisztérikus hangnemben. Ezt nem hiszem. Mikor lesz vége ennek a rémálomnak. Miközben ezen gondolkodtam, sóhajtottam egyet, majd lefeküdtem az ágyra. 

Nem tudom, mennyi idő telhetett el ezután, de ismét csak úgy bejött valaki az ajtón. 

- Megint szét akarod szedni a szobát? –kérdeztem kissé gúnyosan. Nem tudtam, mióta vagyok ilyen bátor azzal a vámpírral szemben, aki rezzenéstelen arccal képes ölni, de most kibukott belőlem a kijelentés, amint megláttam Alex-et. 

- Talán most más értelemben. –válaszolta vigyorogva. Letöröltem volna a képéről azt a fogsorvillantó mosolyt, de ahhoz már nem éreztem magam elég bátornak. 

- Nekem mindegy. Végül is nem az én tulajdonom. –válaszoltam most nyugodtabban. - Tulajdonképpen nem is értem, miért foglalkozom én ezzel ennyit. 

- Én sem, de most nem ezért jöttem. –jelentette ki felvonva szemöldökét. Mi másért jöhetne, ha nem azért, hogy bosszantson? Komoran néztem felé, és vártam, hogy választ adjon fel nem tett kérdésemre. –Azért jöttem, hogy elszórakozgassunk egy kicsit. –eközben lassan közelebb jött hozzám, én pedig azon nyomban elpirultam. 

- Hogy mi? Nem. –válaszoltam elkerekedett szemekkel. –Nem akarok szórakozni. –próbáltam úgy tenni, mint aki nem tudja, hogy milyen szórakozásra gondolhat, miközben így vigyorog, és a szemeimbe néz, de az arcomon valószínűleg látszott, hogy zavarban vagyok. Alex nem törődve ezzel közelebb jött, és leült mellém, majd hirtelen megcsókolt. 

Meglepődöttségemben a hírtelen csóktól, egy ideig meredten néztem magam elé, de ekkor hírtelen valaki berontott a szobába. Az ikertestvér volt az. 

- Hogy merészeled ezt Anton? –kérdezte ordítva az ikertestvér. 

- Áh, Alex. A játékszered igazán jól csókol. –vigyorodott el, miután hátrébb húzódott tőlem. Összezavarodtam. Az ajtóban álló Alex nekirontott a mellettem ülőnek, és a grabancánál fogva felhúzta a fotelről. 

- Ő az enyém. Ha még egyszer hozzáérsz, ott fogsz kikötni, ahonnan én szabadultam. –Alex szemében olyan harag volt, amit én még sosem láttam benne. Kicsit megijedtem, hogy most akkor egymásnak fognak rontani, de egyben én is dühös voltam rá. Nem vagyok játékszer, akit arra rángatnak, amerre akarnak. 

-Jaj ne. Most igazán megijedtem. –vigyorgott továbbra is, majd hátrébb lépett, és kitépte Alex kezei közül az ingjét. –Van jobb dolgom is, mint téged hallgatni. Például a királyságommal…

-A királysággal, ami az enyém. –vágott a szavába Alex, és közben gyűlölködve néztek egymás szemébe. 

-A királysággal, amit itt hagytál. –szólt vissza Anton. –Nekem erre nincs időm. –sértődötten megfordult, és kiviharzott a szobából.