Elle az ablak előtt ülve
várt. Pontosan nem is tudta, hogy mire, de a szoba sötétjéből az erdős tájat
pásztázta, és meglepetten időzött el egy-egy ablaka kilátásába tévedt vad
láttán.
- Szóval te vagy Elle.
-szólalt meg egy mély, tekintélyt parancsoló hang a háta mögül, mire a nő teste
ijedten összerezzent, és a hang irányába fordult.
- Megijesztettél.
A nő homloka ráncba
szökött az ijedtség és a méreg hatására, majd felsóhajtott, hogy kicsit
megnyugtassa magát.
- Miért hoztál ide?
Habár nagyon is félt,
remélte, hogy ez hangjából nem érződik. A férfi mintha viccesnek találta volna,
derűsen ment közelebb hozzá.
- Kedvem volt hozzá.
-válaszolta mosolyogva, és egészen közel ment Elle-hez.
- Nem félek tőled. -nézett
a szőke tincsekkel keretezett arc a férfi szemébe.
- Bátor és gyönyörű
Ez a két jelző kifejezte
mindazt, ami miatt jelen pillanatban Sylar csodálatát élvezhette az apró
termetű lány. Most csak a nő szeme és ajkai vonzották őt. Felváltva nézte hol
dús pillákkal keretezett szemeit, melyekben egyszeriben képes volt elveszni,
hol pedig duzzadt, csókolni való ajkait.
Az otromba vámpír nem is
érzékelte, hogy mennyi idő telhetett el, de nem bírt magával. Nem volt képes
azzal foglalkozni, hogy a milyenek a lány reakciói. Hajába túrva húzta közelebb
magához a lányt, és olyan szenvedélyesen csókolta a lányt, ahogy még soha
senkit. Nem értette, mi ez a hírtelen jött vonzalom a törékeny, óvni való lány
iránt, mégis kénytelen volt szembenézni a ténnyel, hogy irtóra kívánja minden
porcikáját. A nő szinte eltűnt karjai közt, és egy figyelmetlen pillanatban
éles fájdalom hasadt az ágyékába, mire összegörnyedve engedte el Elle-t.
Amazonjának emléke
hatására Sylar elvigyorodott, de aztán komor pillantást vetett egy éppen támadó
vérfarkasra, akit könnyű szerrel gyilkolt meg. A farkas teste a halálakor
visszaváltozott emberré, de ezzel nem sokat foglalkozott ugyanis több volt az
élő, mint a halott ellenség.
- Hánynál tartasz?
-kérdezte Alex borús, ijesztő vigyorral az arcán.
- Harmincnyolcnál... -félmosolyra
húzódott a szája, és egy vicsorgó fekete farkas felé vette az irányt.
- Nekem te leszel a
negyvenedik. -mondta Alex egy bézs szőrűnek, akinek a szíve pár pillanat múlva
a vámpír kezében volt. - Most pedig meg kell keresnem Natalie-t.
- Én is megyek. Elle vele
van.
Azzal vámpírsebességüket
használva próbáltak áttörni a fogyni nem akaró ellenséges tömegen, és a velük
harcoló vámpírokon.
Alex emlékezett.
- Hozzátok elém a lányt.
-mondta dühösen. Antonnal való trónharca teljesen kifárasztotta. Nem hitte,
hogy erre fog hazajönni. Testvére hazugságát minden vámpír elhitte Sylar
kivételével.
- Máris Uram. -szólt
megszeppenve egy szeplős, vörös hajú szolgáló, és már ott sem volt.
- Nem foglalkozol túl
sokat azzal a halandóval? -szólalt meg csábos hangon Katherine, habár unottan
nézegette tökéletesre manikűrözött körmeit. - Nézz magadra. -a nő cipőjének
lassú kopogásából Alex tudta, hogy Katherine közeledik. - Neked nem egy ember
való. Azok csak arra valók, hogy erős légy. -cirógatta végig a férfi karját a
nő, majd a mellkasát karcolgatta körmeivel. Alex mély sóhajt hallatott, pedig
nem is volt szüksége levegővételre.
- Gondolom, te máris
tudod, hogy mi számomra a legjobb...
Ez a gúnyos hangnem nem
tetszett a vörös rúzzsal, és erős sminkkel kikent arcú nőnek, ezt azonban mégis
elrejtette, és úgy tett, mintha meg sem hallotta volna.
- Tudod, hogy igazam van.
Számodra én vagyok a legjobb. -dorombolt tovább a férfi fülébe súgva.
Alex előrébb lépett pár
lépést, és Katherine felé fordult.
- Egy király talán nem
tudja eldönteni, hogy neki mi a legjobb? -kérdezte szoborszerű arccal, melyen
semmiféle érzelem nem látszott, ám hangjából mégis érződött a harag. - Egy
királyt azzal vádolni, hogy nem tud döntést hozni, elég nagy bátorságra vall.
Katherine megsemmisülten
nézett maga elé.
- Elnézést Alex, de tudod,
hogy én csak a legjobbat aka...
- Elég. -rivallt rá, mire
a nő elhallgatott, és bosszúsan nézett Alex-re. - Jobb lesz, ha elmész, és
egyedül megvárom Natalie-t. Vagy talán erre is lesz pár jó tanácsod?
-gúnyolódott Alex, mire Katherine sietve, sértetten vágta ki a terem ajtaját.
Az ajtóban éppen Natalie lépett be, és Katherine szinte fújtatva nézett a
rózsaszín, nőies ruhába öltöztetett lányra. Ha gyilkolni lehetett volna
tekintettel, akkor Natalie már az első találkozásnál meghalt volna, de most a
lány értetlen tekintettel nézett Katherine ellenséges arcába.
Amikor kettesben maradtak,
Alex úgy érezte, megváltozik a légkör is. Valahogy olyan érzelem kerítette
hatalmába, amilyet még senki nem tudott kiváltani jeges szívéből, és amitől ő
maga is megijedt, pedig ő semmitől sem fél.
- Miért hívattál? Talán
megint bántani akarsz a szavaiddal?
A lány tekintetével ebben
a pillanatban nehéz volt találkoznia. Látta benne az összes iránta érzett
haragot, és rossz érzés fogta el, ha arra gondolt, hogy talán utálja.
- Nem. Nem foglak bántani.
Alex nem mutatott ki
semmiféle megbánást vagy egyéb érzelmeket, pedig igenis érezte, hogy gombóc van
a torkában, és szinte fojtogatja.
- Akkor? -kérdezte
Natalie, miközben Alex vészesen közeledett felé. Éppen csak kiejtette az utolsó
dühös hangvételű betűt is a torkán, a férfi ajka máris lecsapott az övére. Sok
idő után végre ismét megcsókolhatta Alex a nőt, és Natalie-ból egyszeribe
kifogytak a megvető szavak.
Natalie idegesen nézett
körbe, mielőtt tovább haladt a hosszú, végtelennek tűnő folyosón. A rettegés
úgy hatott rá, mintha ólomból lettek volna a lábai. Ugyan nem számított volna,
ha meglátják a vérfarkasok, hiszen védekezni nem igazán tudtak volna, mégis
látni akarta, hogy ki öli majd meg.
- Gyertek ide be gyorsan.
-sürgette Elle-t és Natalie-t Lena, azzal bementek egy üres, elhagyatott
szobába. Több ilyen kihasználatlan szoba is volt, és a három lány most örült
ennek, hisz volt hova elbújni.
Miután Lena úgy hallotta,
hogy biztonságban vannak, ismét a folyosóra mentek, és tovább haladtak a
lépcsők felé.
Lena gondolatai azonban
egész máshol jártak, miközben a végeláthatatlan lépcsőket taposták...
- Mégis mikor szándékozol
elengedni? -kérdezte már sokadjára a lány, miközben karba tett kézzel, durcás
tekintettel ült az ágyon. Törökülésben ült, amitől úgy nézett ki, mint egy
varázsszőnyegen utazó egyiptomi.
- Elég. Ha nem hallgatsz
el, Isten bizony, megemlegeted. -fenyegetőzött Anton, aki egyszer is soknak
tartotta végighallgatni a vérfarkas kérdését, nemhogy tízszer.
- És mégis mit szándékozol
tenni? Ennél is jobban bezársz? -beszélt vissza neki, mire Anton idegesen
hajába túrt. Nem tudta eldönteni, hogy sírjon vagy nevessen a lány
idegesítésén.
- Ha tovább folytatod,
hamarosan megtudod. -nézett a lány szemeibe jeges tekintettel, de látszólag ez
a lányt nem is érdekelte.
- Most aztán nagyon
megijedtem. Kíváncsi lennék, hogy vajon akkor is így beszélnél velem, ha itt
lenne az apám.
Anton gúnyos nevetésbe
tört ki. Nem értette, hogy a lány miért gondolja, hogy bármi félni valója lehet
az apjától. Aztán hírtelen közelebb ment hozzá, és elkomolyodva nézte a lány
barna íriszét.
- Ha azt gondolod, hogy
megijedek apádtól, hát nagyon tévedsz.
Miután ezeket a szavakat
kimondta, azonnal megcsókolta Lena-t. Olyan heves volt, mintha attól félne,
hogy a lány egyszer csak elillan, és soha többet nem érezheti azokat a finom
ajkakat. Furcsa, megmagyarázhatatlan érzések kavarogtak benne, és már nem is
érdekelte a bosszú, amit Alex számára tartogatott, nem érdekelte Natalie
elcsábítása...
- Gyűlölöm ezeket a rohadt
korcsokat. -szűrte ki fogai között Anton, miközben eltörte egy farkas torkát.
Azért magába érezte, hogy amikor ezt kimondja, nem Lena-ra gondol, de most
emiatt nem töltötte el kétségbe esés.
Az egyik lépcsőn felfelé
menet döbbenten látta, hogy e két ember lány, Natalie és Elle jönnek vele
szemben, élükön Lena-val.
Amikor összetalálkozott
tekintetük, Lena odasietett hozzá.
- Te mégis mi a jó francot
csinálsz itt?! -kiabált Anton Lena-ra, majd a másik két lányra nézett.
- És te...?
Lena azonnal végignézett a
férfin sérüléseket keresve, de nem talált semmit.
- A vérfarkas harapás
állítólag nagyon fáj. Ha megharap valaki, akkor nem tudom, hogy mit kell
csinálni. -tette keresztbe a karját a lány. - Azonnal menj valami biztonságos
helyre.
- Na persze. És ti? Ti is
veszélyben vagytok itt. -vonta össze szemöldökét, és sietve bementek egy
terembe mindannyian.
- Nem fogom kihagyni, hogy
megöljek pár vérfarkast. -folytatta tovább Anton bele sem gondolva, hogy ez
milyen rosszul esik Lena-nak.
- Azok ott a rokonaim és
barátaim. -tőrt ki a lányból a sírás. Anton-t megrémítette, hogy a lány ilyen
módon fejezi ki bánatát, és nem szól neki vissza. Egy kicsit meg is bánta, amit
mondott, de erről inkább nem meg sem szólalt a továbbiakban.
- Itt kell, hogy
maradjatok. Sajnálom, de most bezárlak benneteket.
Anton már épp készült a
terembe zárni a három lányt, amikor Lena hírtelen átváltozott vérfarkassá.
Talán most először volt tudatában annak, hogy mit tesz farkasként, aminek más
körülmények között nagyon örült volna, most azonban egy kis boldogságot sem
érzett.
Anton felé ment, és
megakadályozta, hogy becsukódjon az ajtó. Anton-ra vicsorogva várta, hogy
Natalie, és Elle kimenjenek a teremből. Anton kissé hátra tántorodott. Ha
másról lett volna szó, a férfi gondolkodás nélkül megölte volna a vérfarkast,
de Lena egészen más tészta volt. Hagyta, hogy elmenjen, bár nem szívesen
engedte. Talán életében először félt. Félt, hogy elveszít valamit, amit nem
akart, így most követte őket, habár abban nem volt egészen biztos, hogy Lena
ugyan ezt érzi.
Natalie sietve ment Lena
után, és Elle mellett, de megtorpant, mert az egyik folyosón meglátta Alex-et,
és vele volt Sylar is. Féltést érzett, hiszen Alex és Sylar éppen egy
vérfarkassal küzdött, de miután leküzdötték Alex Natalie-hoz, Sylar pedig
Elle-hez sietett. Sylar szorosan magához ölelte Elle-t. Natalie is így tett
Alex-szel, de aztán félre húzta a férfit.
- Be kell mennetek
valamelyik szobába. Ezek a rohadékok képesek megölni titeket. -mondta Alex, nem
is hagyva, hogy Natalie szóhoz jusson. - Ma este meg fog halni Kevin... -tette
hozzá elsötétült tekintettel.
- Alex. Köss békét velük.
Ez sokkal jobb lenne mindenkinek. Kérlek...
Alex percekig csak Natalie
szemeibe mélyedt, majd fájdalmas csókot lehelt a lány szájára.
- Ez nem ilyen egyszerű.
- De az. Te teszed
nehézzé. -szemei kissé könnybe lábadtak, de nem akart sírni. Egyszeribe ismét
rászakadt annak a terhe, hogy Alex elhozta őt ide. Mindig is úgy érezte, hogy a
vámpírok, és a vérfarkasok várnak tőle valamit, csak éppen azt nem tudta, hogy
mit.
A vámpírok és vérfarkasok
után véres csatamező maradt. A leghatalmasabb vérfarkas egy kisebb csapat
farkassal tartott a vámpírok felé. Miután szétzilálta az útjába álló véres fejű
vámpírokat, Alex, Anton, Sylar, és a lányok csapata felé vette az irányt.
Anton oda-vissza járkált,
de szemét le sem vette a közeledő falkáról. Mikor már elég közel kerültek, a
hatalmas, fekete szőrű farkas ember formájú kezdett lenni, és átváltozása után
Kevin, a vérfarkasok királya állt előttük.
- Alex, Anton. –kimérten biccentett
az ikrek felé, majd lányára, Lena-ra nézett.
- Kevin király
személyesen. –gúnyolódott Alex, és megállt Natalie előtt. – Nem gondoltam, hogy
a vérfarkasok ekkora pusztítást tudnak végezni. –szavaiban kisebb elismerést
lehetett hallani, de továbbra sem lehetett leolvasni arcáról semmit. Olyan
volt, mint egy tökéletes szobor.
- Igen, az én seregem.
Nos, elég jól lettek kiképezve. –Kevin sunyi félmosollyal nézett ellenségére. –
De ti akartatok háborút, most viseljétek a következményeit.
Egy ideig szünetet
tartottak, majd Kevin ismét megszólalt.
- Most pedig, ha nem
haragszotok, elvinném a lányokat magammal. A foglyokkal már nem kell
vesződnötök, őket már kiszabadította a csapatom. –fellengzősen mondta a szavait
a vámpíroknak, hiszen büszke volt a seregére.
- Ennyire ne légy biztos
magadban, mert még a végén a legnagyobb veszteség ér. – Alex most Lena-ra
nézett, aki összeráncolt szemöldökkel nézett vissza rá. Tudhatta volna, hogy
bizony nem kedvelte meg annyira, hogy lemondjon az apjának esküdött bosszújáról,
mégis bántotta, hogy most meg akarja öletni.
- A lányomat nem
bánthatod. –Kevin szinte Alex szavaiba vágott, majd visszaváltozott
vérfarkassá, és Alex-nek rontott. Natalie a szája elé kapta a kezét, és
legördült egy könnycsepp az arcán. A vérfarkas és a vámpír szinte széttépték
egymást. Natalie látta, hogy ez a harc addig tarthat, amíg a másik fél életben
van, abba azonban bele sem akart gondolni, hogy elveszítheti Alex-et.
Nem is gondolkodott, hanem
egyszer, amikor épp az egyik leterítette a másikat, kettejük közé futott, még
mielőtt Elle utána kapott volna.
- Natalie, ne. –kiabált torkaszakadtából
Elle, de karját nem tudta megfogni, és visszahúzni barátnőjét. Mikor utána ment
volna, Sylar megfogta hátulról, és nem engedte, hogy tovább menjen. – Engedj
el, Sylar. –ütötte meg mellkasát, de a vámpír nem engedett a szorításból. Natalie
a két fél közé szaladt.
- Ne! –kiáltott fel, és
már arra gondolt, hogy most fog meghalni, de talán egy olyan ügy érdekében,
amiért érdemes. A vérfarkas ki akarta kerülni a lányt, hogy széttépje Alex-et,
aki Natalie-t próbálta védeni, és átölelte karjaival, hogy nehogy összetiporja
a nagy testű lény.
Lena-ból ekkor hírtelen
előtört a farkas, és apja elé állt, aki most kissé hátra tántorodott. Nem
folytathatták a háborút. Ezt Lena tudta jól, hiszen úgy Anton-nak is baja eshetett
volna. Az elmúlt időben rádöbbent arra, hogy valahogyan kötődik az önző,
beképzelt vámpírhoz, és belé vésődött. Miután elmondta ezt az apjának a
gondolataiban, nem akarta elhinni. Vicsorogva nézett Anton felé, aki szintén
úgy nézett vissza rá, mint aki meg tudná ölni.
Natalie döbbenten látta,
hogy azért Kevin hátrébb lép, majd elrohan, és vele együtt az összes farkas is
egy szót sem szólva…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése