Tizennegyedik fejezet: Egy barátság kezdete egy vérfarkassal

Amint kiment Alex a lány szobájából, azonnal Anton-ba botlott.

- Te hallgatóztál? –szólt gyűlölködve, és szemei haragtól izzottak.

- Ha tudni akarod, igen, de remélem, tudod, hogyha el akartam volna bújni, akkor el tudtam volna. –sétált lassan fel-alá Alex előtt. - Annyira lelassultál emiatt a nő miatt, hogy az már fáj. –fintorodott el Anton, majd elvigyorodott.

- Nem kértem, hogy mondj véleményt. –vett mély levegőt Alex, mintha erre szüksége lenne, de ezzel csak magának ártott, ugyanis megint orrába szökött Natalie csábító illata, mely úgy hatott rá, mint a drogosra a különböző szerek.

- Valóban nem. –vonta fel a szemöldökét Anton, de a sétálást nem hagyta abba. –Csak nehogy véletlenül úgy járj vele is, mint a királynővel. –most elkomorodott, de ugyan olyan tekintettel méregette Alex-et.

- Tudom, hogy örülnél neki, de ez többször nem fog megtörténni.

- Majd meglátjuk. –bólintott Anton. –De ha nem haragszol, most mennem kell a királyság ügyeit intézni.

Ezzel a mondattal hagyta faképnél a testvérét Anton. Valójában nem intézett semmiféle ügyet a királyság ügyében, csak élvezte azt, ami ezzel együtt járt: a gazdagságot, a nőket, és az élvezeteket. Alex azonban mérgének kitöltésére a vérfarkasokat használta, és így hónapok teltek el.

- Mi a neved? –kérdezte Alex agresszívan a legizmosabb vérfarkastól. A fiatal férfinek szőke rövid haja volt, és arca most kissé meggyötört volt, mégis gúnyosan vigyorgott a vámpírra.

- Hát nem Mihalkov, az biztos. –vonta fel szemöldökét, és unottan sóhajtott egyet. Kellan, a vérfarkasok szőke szívtiprója, nem is tudja magáról, hogy mennyire rabul ejti a nőket bátorságával és humorával. A mindig bajba keveredő fiú most maga elé köpött a földre, majd ellensége szemébe nézett.

- Nagyon vicces vagy, korcs. De az nevet, aki utoljára nevet. –mondta most nyugodtabb hangnemben, majd megszorította a farkas vállát, mire az felordított fájdalmában. –Szóval megkérdezem még egyszer, hogy hogy hívnak?

- Az nem számít, vérszopó. –mondta most lihegve fájdalmában. Az adrenalin egyre feljebb ment benne, és hirtelen kitört belőle a farkas. Vicsorogva ugrott Alex felé, de a láncok, melyek fogva tartották, nem hagyták. Alex beleütött a farkas oldalába, mire nagy nyekkenés hallatszott, és a földre rogyott a sérült.

- Lena-t vidd Natalie-hoz. –mondta az egyik őrnek Alex, majd elfordult től a farkas felé. –Ja, és legyen megfürdetve, és normális ruhába átöltöztetve. Viszont ne hagyjátok vele egyedül. Nem biztos, hogy kiismertem ezt a fruskát.–mondta, majd felemelte a farkast, és a cellába vitte a grabancánál fogva. Nem akarta bevallani, de megbánta, hogy a lánynak azt mondta, hogy meg fogja ölni, azonban úgy érezte, nem tud mit tenni agressziójával szemben, még ennyi idővel sem szabadulása után. De azt is tudta, hogy valamiért nem akarja, hogy a lány szörnyetegként tekintsen rá.

Natalie szemszöge:

- Mit akarsz itt, Alex? –néztem a szemeibe, mikor kopogás nélkül bejött a szobába.

- Gondoltam csinálhatnánk valami izgalmas dolgot mi ketten. –vigyorgott sunyin a férfi, miközben a szoba közepére sétált.

-Hetekkel ezelőtt azt mondtad, halott leszek, és azóta nem is jöttél ide. –mondtam felháborodva, és megbántottan. –Na, nem mintha hiányzott volna egy vámpír, főleg te nem. –tettem azért hozzá gyorsan.

-Attól még szexelhetek veled. –mondta gúnyosan, mire én még jobban felháborodtam. Nem is tudtam, hogy hogy képzeli ezt ez a vámpír.

-Tűnj a szobámból. –mondtam, mintha nem is fogságban lennék itt tartva, és a szoba ajtaja felé mutattam. Ekkor két vámpír őr bejött a szobába, akik egy alacsony termetű lányt hoztak a szobába fején egy zsákkal. Emlékszem rá. Ő volt az a lány, aki a leginkább visszabeszélt a vámpíroknak. Még csodálkoztam is, hogy ilyen bátor, kis termete ellenére.

-Anton király. –hajoltak meg előtte a szolgálók, mire én összeráncolt szemöldökkel, még dühösebben néztem rá.

-Már megint te? Te…. –kezdtem volna bele, de aztán elhallgattam, hiszen tudtam, ha itt most elkezdem, nem hagyom abba egyhamar. Egyébként pedig bármikor megölhetett volna, így nem tartottam jó ötletnek a véget nem érő ócsárolást, még ha igazam lenne sem.

Halk nevetése felidegesített, de visszafogtam magam, míg kiment a szobából, és rosszallóan csóválva fejem, néztem utána.

Miután Anton kiment a szobából, az őrök lehúzták a lány fejéről a zsákot, majd ki is mentek szó nélkül.

-Szia. –néztem rá bizonytalanul, mert egy kicsit féltem, hogy annak ellenére is bántani akar, hogy igyekeztem megvédeni a vérfarkasokat a halál elől, annak ellenére, hogy az én szavam itt semmit nem ér.

-Szia. Te vagy Natalie, igaz? –kérdezte a lány elvigyorodva. Csodálkoztam jókedve miatt, hiszen a vámpírok fogva tartják, és ki tudja, mi lesz ennek a vége, másrészről viszont kicsit megnyugtatott, hogy nem akar bántani, mert ha akarna, nem így viselkedne.

-Igen, én vagyok. De…honnan tudod a nevem? –kérdeztem összeráncolva homlokom.

-A világunkban mindenki rólad beszél. –mondta elgondolkodva, majd ismét elvigyorodott. Ezen az információn nagyon meglepődtem. mit beszélhetnek? És a legnagyobb kérdés, hogy miért?

-Áh, értem. –mondtam elgondolkodva, de aztán kizökkentett a gondolatomból.

-Egyébként Lena vagyok. –mondta, majd hirtelen felém nyújtotta a kezét, mire én kezet ráztam vele. –Kösz, hogy próbáltad meggyőzni a vérszívókat, hogy ne nyírjanak ki.

-Öhm…nincs mit…azt hiszem. –mondtam zavartan. –Egy kicsit féltem attól, hogy bántani akarsz, de azt hiszem, egy kicsit most megnyugtattál. –tettem hozzá, és elmosolyodtam.

-Én? Bántani? Áh, dehogy. Apám mindig azt mondja, hogy a légynek sem tudnék ártani DIREKT. –mondta, és az utolsó szót eléggé kihangsúlyozta. Gondolom arra gondolt, hogy majdnem megölt. –Tudod, apám a nagy Kevin el fog jönni értünk, és akkor majd kiszabadít mindenkit. Téged is, ha szépen nézek rá. –mosolygott, majd sóhajtott egy nagyot.

-Nem tudom, hogy jó ötlet e feldühíteni a vámpírokat azzal, hogy elszökünk. Mi lesz, ha utána bántanak minket?

-Hú, ha látnád apám, biztos nem ezt mondanád. –hirtelen olyan izgatott lett, hogy szinte beleremegett. –Egyébként ott mi van? –kérdezte hirtelen témát váltva, és az egyik szekrény felé bökött.

-Azok a ruhák, amiket itt kell hordanom. –válaszoltam, mire felpattant, és olyan hévvel nyitotta ki az ajtót, hogy az majdnem kiszakadt a helyéről.

-Azt a mindenit. Jól beléd lehet zúgva a vérszívó. –vett ki egy ruhát, és nézegette maga elé tartva.

-Mi? Hogy belém zúgva? –kérdeztem, de aztán elnevettem magam. –Nem, Alex biztosan nincs belém zúgva. Nekem elhiheted.

-Hát jó, akkor nincs. –motyogott, de a ruhák most jobban elvették a figyelmét. –Hűha, ez már volt rajtad? –kérdezte, mire elővett egy vérvörös csipkés fehérnemű szettet.

-Nem, és nem hinném, hogy fel fogom venni valaha. Kicsit kihívó. –mondtam elvörösödve, mire ő úgy nézett rám, mintha nem hinné el.

-Hmm, pedig ezzel levehetnéd a lábáról. –vonta fel szemöldökét. –Bár igazad van, a vérszívók undorítóak. Majd a vérfarkasoknál találunk neked párt. Már tudom is, hogy kit. –mondta széles mosollyal, majd várt kicsit, mintha dobpergést várna. –Kellan-t. –mondta kitörő örömmel. –Tudod ő is itt van, és biztos vagyok benne, hogy nagyon tetszeni fog.

A lány végig pörgött, és a nap végére egész sok mindent megtudtam róla, és az apukájáról. Például megtudtam, hogy az apja a vérfarkasok vezére, királya, és hogy a két faj, a vérfarkasok és a vámpírok már több ezer éve ellenségek, de azt ő sem tudta megmondani, hogy mi volt a kiváltó ok. Arra gondoltam, hogy valóban meg kéne szöknünk a vérfarkasokkal, és meséltem neki Elle-ről, aki szintén itt van, de Alex bizalmasa magának akarja, és ki tudja, mit csinál vele.

Amikor azonban az őrök jöttek elvinni Lena-t, kicsit megint elszomorodtam, hogy egyedül vagyok.