Ötödik fejezet: A trónterem

Alex vámpírsebességét használva rohant ki Natalie szobájából. Nem úgy, mint valami űzött vad, hanem inkább, mint egy vadász. Az előbbi kérdés annyira felzaklatta, hogy csak ekképp tudott enyhíteni fájdalmán, mint szinte minden este, amióta kiszabadult a lángoló pokolból. Miután a Natalie-nak adott szobát szinte teljesen szétszedte, arra gondolt, hogy egy másik szobába fogja elszállásolni, de most egy sokkal közelebbibe, mint amiben eddig volt. Nem sejtette, hogy miért akarja ezt, csak azt tudta, hogy minél közelebb van hozzá a lány, az annál jobb neki is. Ezt annak tudta be, hogy a lány gyönyörű, és minél előbb szexelni akar vele, és persze inni a számára igen kívánatos véréből.<br/>

Az alagsor sötét volt, és penész szagú. Abszolút nem embernek való hely, de mégis emberi vér szaga terjengett a levegőben. Minden tömör fából készült ajtó mögött egy-egy ember volt. Ez már akkor is így volt, mielőtt Alex a vámpírok börtönébe került, és eltöltött ott több mint ezer évet.<br/>

- Őt akarom. –intett az egyik rab felé, mire az őr bent az ajtón, és a karjánál fogva kihúzta a bent levő embert. Egy nő volt az. Barna haja kócosan, rendezetlenül lógott a válláig. Mielőtt ide hozták volna sem volt jobb az élete, ugyanis egy lepukkant bárban felszolgáló volt. Nem tűnt fel senkinek, hogy eltűnt a föld színéről, és most egy vámpírokkal teli helyen várja a halálát. De végre itt van. Már csak azt szerette volna, hogyha gyors lenne, aminek be kell következnie.<br/>

A háttérben komolyzene hangja csapta meg a füleket. A jóképű férfi keményen rászólt az őrre, hogy menjen ki. Szinte ismét látta, ahogy a vámpírok röhögcsélve nézik, ahogy a berángatott ebédjét szívja ki a nőkből.<br/>

Nem sok ideig tartott ki, hiszen el volt gyengülve. Éppen csak annyi élelmet kapott, hogy ne haljon meg, mielőtt az egyik vámpír őt akarja megcsapolni.<br/>

Azért arra elég volt, hogy Alex jóllakjon vele, így a hullát ott hagyta, és mély levegőt véve, nyitott ajkakkal hagyta, hogy a vér átjárja a testét.<br/>

- Vigyék el a hulláját. –kiabálta, majd felállt a székről, és megtörölte a száját egy fehér kendőbe.<br/>

- Igen, Uram. –válaszolta az őr, majd felemelte a női testet. –Örülök, hogy visszatért, Felség. –tette hozzá halvány vigyor mellett, majd elindult a hullával.<br/>

-Én is. –motyogta. Gonosz félmosoly húzódott most végig az arcán. Ismét úgy érezte, hogy él, nem csak létezik.<br/>

Mindenesetre ezután a trónterembe indult. Arra gondolt, hogy a trónt biztosan megőrizték számára, hiszen ő a törvényes király apja után.<br/>

A trónterem pont ugyan olyan volt, mint amikor utoljára látta. A barokkos díszítés ugyanúgy pompássá tette a termet, ahogy a hozzá illő bútorok is, mind kinézetben, mind elrendezésben tetszetősek voltak. A terem legbelsőbb részén voltak a trónszékek. Középen a legnagyobb, és legszebb szék, a király széke…az Ő széke, jobb oldalán annak a széke, akibe belevésődött, míg bal oldalán az édesanyja széke, mellette pedig Anton-é, de Ő Alex-nek nem igen számított folyamatos konfliktusuk miatt.<br/>

Azon azonban nem siklott el a tekintete, akit az egyik székben látott. Anyja kecsesen ült a székben, és meglepődve nézte a terembe jövő fiát. Tudta, hogy a férfi nem Anton. Egy anya megérzi ezt.<br/>

- Alex, te vagy az? –kérdezte, és azon nyomban fel is kelt trónjából, és odasietett fiához, olyan gyorsan, ahogy csak tudott. Ehhez számára még a vámpírsebesség is lassúnak számított.

Most Alex arca is kissé meglágyult, úgy zárta karjaiba a rég látott szülőt. <br>

- Én vagyok, és jöttem beteljesíteni apám akaratát. –mondta, majd elengedte anyját, hogy jobban megnézze, változott e valamit. De anyja semmiféle változáson nem ment keresztül. Ugyanolyan üde és szép volt, mint mikor utoljára ölelte át. <br>

- Mióta nem vagy itthon, sok minden történt, aminek nem fogsz örülni. Anton neked adta ki magát a nép előtt egy ideig. Úgy foglalta el a helyed. –mondta a megdöbbentő igazságot a nő. –Én azonnal észrevettem az igazságot, de senki nem hallgatott rám, így nem tudtam mit tenni. –tette hozzá komor tekintettel, mire Alex felsóhajtott. <br>

- Mindig is tudtuk, hogy milyen Anton. Meg sem lepődök. –válaszolta Alex, majd a kőfalba ütötte kezét mérgében. –Majd én teszek az ellen, hogy ő legyen a helyemen. –tekintete most vészjósló lett. <br>

- Ne csinálj semmi őrültséget. –mondta kissé félve az anyja, majd megsimogatta fia arcát. <br>

- Ne aggódj. Ez nem lesz őrültség. A saját játékát fogom ellene fordítani. –mondta Alex vészjóslóan. Egy ideig még beszélgettek, majd a férfi az egyik szolgáló embert megigézve parancsba adta, hogy Natalie-t vigyék egy másik szobába, és zárják be szobájának ajtaját.