Az este ismét megálltunk
egy útszéli hotelnél. Láttam, hogy Alex elég gyenge. Talán ha ma este szöknék
el tőle, akkor sikerrel járnék, hisz látszott, hogy fáradt. Mint előző este,
itt is lefoglaltunk egy szobát, és Elle-t letette az egyik ágyra.
- Meg ne próbálj
megszökni, bár ettől nem tartok, hiszen a barátnőddel nem is tudnál haladni.
–mondta gonosz vigyorral, megsimogatta bánatos, haragos arcom, majd elhagyta a
szobát. Sajnos igaza volt. Elle valóban annyira gyenge volt még attól, hogy
nekivágta a falnak, hogy nem jutottunk volna messzire. Pláne gyalog.
De végre kettesben
maradtam Elle-lel.
- Elle, mostmár jobban
vagy? –kérdeztem, majd leültem mellé az ágyra, és aggodalmasan néztem rá.
- Igen, de te ma este el
tudnál szökni. –mondta Elle.
- Nem hagylak itt
semmiképp. Majd együtt elszökünk innen. Ne aggódj, velem minden rendben.
–mondtam, majd megsimogattam kezét, és elmosolyodtam kissé szomorkásan.
Aggódtam érte, de nem tudtam mit tenni. Ez a vadember nem akarta elvinni őt a
kórházba, pedig nem tehettünk semmiről. Azt sem tudtam, hogy miért rabolt el
minket.
Mikor felkeltem az ágyról,
a fürdőszobába mentem, mert éreztem, hogy elhatalmasodik rajtam a bánat, és
sírni kezdek.
Nem sokáig lehettünk
kettesben, ugyanis Alex ismét ott állt az ajtóban, és dühös arccal rontott be a
szobába.
- Most azonnal induljunk
tovább. –mondta, majd mikor szóra nyitottam volna ajkaimat, a szavamba vágott.
–Ne kérdezz semmit, hanem csináld, amit mondtam. –kiabált velem. Mit képzel ez
magáról? Azt hiszi, neki mindent szabad, csak azért, mert nem emberi?!
- Nem. Én ezt tovább nem
csinálom. Nem tudom, hogy miért vagyok itt, és hogy miért kellene veled mennem.
Elle sincs jól, szóval én itt maradok vele, ha tetszik, ha nem. –mondtam dühtől
szuszogva, és a sírással küszködve. Valamilyen módon összeszedtem most minden
bátorságom, és arra gondoltam, szembeszállok vele, de aztán olyan arcot vágott,
amiről azt gondoltam, jobb lenne, ha most visszavonulót fújnék, habár egy ideig
álltam tekintetét.
- Elle kap majd
gyógyszert, ha odaértünk, de nem értem, miért ilyen fontos neked egy másik
ember, amikor itt vagyok én. –mondta fellengzősen, majd hajába túrt, felvett
mindkettőnket két vállára, és elindult velünk, miközben én kapálóztam a vállán.
- Azonnal tegyél le. Ezt
mégis hogy képzeled? –siránkoztam, de ő csak ment tovább, majd rácsapott a
fenekemre, mit sem törődve kínommal.
Az út további részében
hozzá sem szóltam, csak néztem ki az ablakon, ő pedig kaján mosollyal vezetett.
- Egyébként hogyan tudtál meg
tanulni ilyen hamar vezetni? –túl kíváncsi voltam ahhoz, hogy ezt ne tudjam.
Akárhogyan is próbáltam, mégsem tudtam kizárni a gondolatot, hogy egy vámpírral
utazom, aki az út elején nem tudta, hogy mi az az autó.
- Könnyen alkalmazkodom.
Ezt az autót gyerekjáték vezetni. Az emberek túl egyszerűek a vámpírokhoz. Mi
felsőbbrendűek vagyunk. –kacsintott rám, majd felgyorsította a tempót.
- Már közel vagyunk.
Hamarosan megérkezünk. –mondta. Egy hatalmas erdőn keresztül vezetett az utunk,
én pedig kezdtem félni, hogy nekimegyünk valaminek. Nem hiányzott egy baleset
sem. Főleg Elle-nek nem.
- Kicsit lassíthatnánk. –mondtam,
miközben megkapaszkodtam, amiben tudtam. Nem szólt semmit, csak sóhajtott
egyet, és csak mikor egy tisztásra érkeztünk, akkor lassított le.
- Megérkeztünk. –mondta,
de a tisztáson nem láttam semmit.
- De hiszen itt nincs
semmi. –úgy néztem rá, mintha elment volna az esze. A réten csak a pillangók
repkedését lehetett szemlélni, így sóhajtottam egyet, és ráültem a
motorháztetőre. Alex megindult a rét közepe felé, mire én kíváncsian szemléltem
utána. Aztán beleharapott saját csuklójába, mire abból vér folyt ki, és hagyta,
hogy lecseppenjen a földre. Valami ismeretlen nyelven mormogott valamit. Nem
értettem, mit mond, csak azt láttam, hogy az egyik pillanatban egy hatalmas
kapu jelenik meg minden féle zárral, amik talán a vér hatására kinyílnak. Végül
a kapu nagy robajjal megnyílik előttünk.
Ámulva néztem be az ajtón,
amin túl egy egész város lakozott. Alex is észrevehette, hogy mennyire
elcsodálkoztam, így most egy kis ideig hagyta, hogy ámuldozzak.
- Szállj be a kocsiba.
Majd bent nézelődsz. –mondta végül, majd beült a vezető ülésre, én pedig az
anyósülésre
Az egyre közeledő kapu
valami erős anyagból készült, melyen kovácsolt díszítés tette még
félelmetesebbé a bejáratot. Értelmes ember biztosan nem tette volna be a lábát
ebbe az erődítménybe, de nekem nem volt választásom. A falakon belül álló
vámpírok komor, ám csodálkozó tekintettel néztek a kocsi felé, mely meg sem
állt egészen a vár bejáratáig. Kicsit olyan érzésem volt, hogy a középkorba
csöppentem, habár a bent álldogáló emberek a mai divatnak megfelelően
öltözködtek.
Alex kiszállt a kocsiból,
és büszkén, fellengzősen sétált a kocsi másik oldalára, hogy kiemelje az
ülésről Elle-t.
- Maradj mellettem. –suttogta nekem, miközben én a vámpírok rám irányuló
figyelmére lettem figyelmes. Mintha most akarnák feltálalni a legfinomabb
falatokat egy étteremben. Kissé ijedten nyeltem egyet, majd sietve követtem a
férfit. Mellette sem éreztem magam biztonságba, de úgy éreztem, ezek mellett a
vámpírok mellett az lesz a legjobb döntés, ha hallgatok rá.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése