Prológus

Már évszázadok óta várja folyton ugyan azt a percet. Várja az újabb fájdalmat, melyet a tűz pusztító ereje okoz. Sosem hal meg, de a tűz, melyet táplál, egyre jobban kiöli belőle az érzéseket, melyeket eddig becsben tartott, de már csak a bosszú tartja életben. Néha kialszik, de éppen csak annyi időre, hogy teste regenerálódhasson. Már nagyon sok ideje annak, hogy egykor lehozták ide fajtársai, Párizs utcái alá mélyen, és sziklákhoz kötözték az idők végezetéig. Azt mondják, megérdemelte a büntetést, hiszen a királynő miatta halt meg. Csak ő érzi igazságtalannak, hogy itt van, de nem adja meg nekik azt az örömet, hogy lássák összetörni. Behunyja szemét, és vár az újabb lángokra, de ekkor nyílik a kapu, amin belöknek egy csinos, magas nőt, aki a félelemtől reszket. Az erőtől duzzadó karok megragadják a vörös hajú nő karjait, és a férfi elé viszik, mire a kiláncolt férfi mohón végignéz rajta. Most nem a női test szépsége vonzza, pedig mielőtt idehozták, egyetlen éjszakát sem tudott meglenni nélküle, de most arra itt gondolni sem tud, csupán a vérre, mely ereiben csörgedez. Úgy nézi a nőt, mint egy ragadozó a zsákmányát. Arra gondol, hogy ha összeszedi minden erejét, talán bosszút állhatna. Régebben nem volt ilyen bosszúszomjas, most mégis csak ez maradt neki, nincs semmi mása...

A kaput nem zárják be társai. Már megszokta, hogy a vámpírok élvezettel nézik az emberek vergődését. Ők ilyenek, ahogy ő maga is. Mindig így tettek, és megvárták, amíg a férfi egyre brutálisabb módon szívja ki az ártatlan nők vérét, mellyel az utolsó emberi tulajdonságát is elveszik. Elmebaj. Ez jellemzi most legjobban a verbénába mártott, sziklákhoz láncolt férfit. Zihálva ragadja meg a nő dús haját, aki immár sikítozik a félelemtől, majd belevájja tűhegyes fogait, és felnyögve, behunyt szemekkel issza ki belőle az édes nedűt. Az élettelen testet egy ideig megtartja kezében, majd -mint valami rongyot- eldobja, és felordít. Vért akar, még több vért, hogy erősebb legyen, és el tudja szakítani azt az átkozott láncot, de a vér csak nem jön. A kapu bezárul, és a lángok felcsapnak. Ismét elhallgat, és csak tűri, hogy az égető lángok a testét nyaldossák. Lehunyja szemét, és reménytelenül tűri, hiszen nem tehet mást. Ekkor azonban megérez egy semmihez sem fogható illatot. Lassan szívja be a levegőt, mely a tűztől most igen forró, de ezt már megszokta. Az illatot egyre erősebben érzi, és egyből arra gondol, hogy meg kell találnia az illat tulajdonosát. Erőt vesz magán, és megrántja a láncot. Nem mozdul, így most újra és újra próbálkozik egyre intenzívebben.

- Nem veszíthetem el… -nyögi utolsó erejével, és megfeszíti izmait felnyögve. A lánc az egyik oldalon széttörik a nagy erőfeszítéstől. Az illat egyre intenzívebb, és erőt ad neki, hogy még jobban küzdjön. A másik keze is kiszabadul a rabságból. Mikor eláll a tűz, kissé kótyagosan néz maga elé.

Ki kell jutnom innen. –mondogatja magának, energiája azonban egyre kevesebb. Érzi, hogy elveszíti őt, és most mérhetetlen dühében megragadja egyik lábán a láncot, és puszta kézzel eltöri. Már csak egyetlen lánc van, ami fogságban tartja, de a földre zuhan, és a nagy égési sérülések után megremeg teste.

Utolsó energiájával szippant a levegőbe, de az illat egyre kevésbé érezhető, míg végül elillan. Már egyáltalán nem érzi, csak az égett szövetek illatát, amely a saját, és legújabb áldozatának szaga. Erőtlenül feláll a földről, és újra próbálkozik. Meg kell őt találnia. Muszáj. Felordít, és dühkitörésében rávág a súlyos láncra, de az meg sem mozdul. Folyamatosan veri, és egy idő után az is széttörik. Az ajtóhoz vonszolja magát, de még nem regenerálódott teljesen, így vár, és próbál figyelni. Mérgében nem megy neki, de tudja, ilyenkor már elmennem az őrök, de még, ha nem is így lenne, akkor sem félne pár talpnyalótól. Agresszíven tör ki börtönéből a szabadságot jelentő felszín felé…